1. Mivel foglalkozol, mi foglalkoztat mostanában?
Szoftvert fejlesztek egy nagyvállalat kutatási részlegén, de elég kanyargós út vezetett ide. Végeztem bölcsészkart, aztán informatikát, voltam rádióbemondó meg tévés műsorvezető, szabadúszó, írtam novelláskötetet és amatőrcsillagász, asztrofotós vagyok. Az egészben a programozás a közös elem, ami azt hiszem, inkább szól rólam, az emberről, mint a gépekről. Ilyen a gondolkodásom, a világszemléletem; ahogyan mondjuk a magas, atlétikus emberek például a kosárlabda felé terelődnek, hát így terelődtem én is a szoftverek irányába.
Habár az önmagáért való utazás és turistáskodás teljesen hidegen hagy, tehát valószínűleg Nápoly nélkül fogok meghalni, jártam a sarkkörön túli Finnországban, ahol éjszaka is nappal volt, megjártam Európa tekintélyes részét, söröztem az Aranytigrisben, és barangoltam egyet a baktérítőn is túl, Namíbiában a szavannán és a sivatagban, ahová a csillagászat vitt el. De ezek inkább a kivételes ünnepnapok.
Az unalmas hétköznapok pont azok, unalmasak, s az idő is csak előrefelé telik. És akkor keresi az ember a lehetőségeket, például egy jó sakkjátszmának mindig örülök. Ha tudok, olykor csillagtúrákat vezetek, szabad szemes égboltismereti séta: meghirdetem nyilvánosan, összeverődik pár ember, kigyaloglunk a városból egy aránylag sötét dombtetőre, és megmutatom az égboltot, csillagképeket. Mesélek a kultúrtörténetükről, meg az épp aktuális tudományos vívmányokról. Ősszel például a Hattyú és a Lant határvidékéről elmesélem nem csak Zeusz pikáns üzelmeit, hanem a Kepler űrtávcső küldetését és az eredményeket, a több száz vagy ezer exobolygót is. Ha vannak kicsik, a mutatólézerrel szoktunk egy kicsit fénykardozni.
Szintén a hétköznapokhoz kötődik, hogy amikor tehetem, a távcsövemmel faggatom az égboltot, csak a fennebbivel ellentétben ez szigorúbb és legfeljebb szűk társaságban működik. Részben vásárolt, részben házilag épített vagy átalakított műszerekkel készítettem az alábbi fotókat, sokszor nagyon prózai körülmények között, de ez a fotókon nem látszik.
2. Mit jelent számodra a váradiság?
A váradiság mint olyan, nagyon keveset, annak ellenére, hogy Váradi-ként mutatkozom be. Ha az ember neve cégér is, brand is egyben, íróként, rádióbemondóként vagy kutyafüleként, akkor olyan névvel, hogy Nagy Pál, amiből csak Nagyváradon több oldalnyi volt a telefonkönyvben, és más városban ugyanez a helyzet, mert akkoriban még voltak nyomtatott telefonkönyvek, akkor valamit csinálni kell. Így lettem én Váradi Nagy Pál.
Az ember valahová születik, nekem Nagyvárad jutott, és azon túl, hogy ezzel, mint a génekkel, együtt él az ember, nekem az a város a személyes élményen túl mindössze földrajzi hely. Ebben nyilván ott van, hogy minden szempontból perifériáról származom, a város szó szerint legszélsőbb tömbházában voltam gyerek, de az is ott van, hogy később tartozni sem akartam és most sem akarok semmiféle centrumhoz, pátosszal ejtett szellemiséghez, amit a váradiság ság-ságja vonhatna maga után. A namíb félsivatagban éjszaka, fekve, a Tejúttal a szememben sokkal inkább otthon éreztem magam, mint mondjuk a váradi színházban bármikor. Számomra a velencei kettes villamos sínpályájából egy gyárudvarra vezető iparvágányban — egyik sem létezik már — több a Nagyvárad, mint mondjuk a Sas-palotában, ahol mindig is inkább turistának éreztem magam.
3. Mit kaptál az iskolától?
Jót is, rosszat is, rakással. Essünk túl hamar a rosszon, hogy aztán mesélhessem a jó dolgokat: maradjunk annyiban, hogy a tízéves találkozón meg sem fordult a fejemben, hogy részt vegyek.
A kedvenc épületeim egyike, sokat barangoltam benne diákként és sokat jártam vissza, még egyetem után is. A pincétől a padlásig, amennyire lehetett, kiismertem az épület minden zugát. Elég nagy, bonyolult és olykor meglepő épület ahhoz, hogy az ember gondolkozhasson a bejárta közben.
Ahogyan a várost, úgy az iskolát is a részleteiben éltem meg, a ság-ságos ady(s)ságból valahogy kimaradtam. Szívtam magamba, loptam a mesterségeket, ahonnan csak tudtam, egyik laborból a másikba, és nagyon jól megfértek már akkor is Villon balladái az x86-os assemblyvel egyazon asztalon. És ezért a sokszínűségért elismeréssel tartozom, mert a maga módján nem csak előkészítette, hanem túl is szárnyalta az egyetemet. Azt az egyetemet meg a ráadását, amit Kolozsváron végeztem, és hát illett volna magasan jobbnak lennie, mert ugye országelső egyetem — és nem volt magasan jobb, sem a bölcsész kar, sem az informatika. Aztán a füstölgő-szikrázó laborok mellett a szellemi műhelyek, ahová csak a kobakját viszi az ember. Ahová összeültünk, mert elsősorban ugye voltak ezek a műhelyek, mint lehetőség, hogy egyáltalán léteztek. S nagyon huncut helyek voltak ám. Adott esetben úgy adták a tudást, hogy azt évek múlva értettem csak meg: a memória, az emlék, a lexikális ismeret az lementődött helyben, de maga a megértés csak sokkal később jött hozzá. És itt kiemelem a vitakuckót, a vitakört, amit diákként még alábecsültem, mert nem egészen értettem, mi is az. Ma már talán jobban értem.
4. Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?
Igazából nagyon sok és jó, ami így visszagondolva, minimum félig meglepetés is, mert az épület más szegleteihez képest aránylag kevés időt töltöttem Cseresznye labirintusában.
Jó kis menedékhely volt a könyvtár a vérszegényebb tanárok agyzsibbasztó órái elől menekülni akarónak, mert ciki lett volna annál is többet aludnom, mint ahány órán félig vagy talán szó szerint is hibernáltam. Megjegyzem, a jobb tanáraim tudták és mondták is, hogy az ő órájukon igazából ébren vagyok. Azzal az ürüggyel, hogy tantárgyversenyre készülök, amiben volt is mindig valami igazság, többször voltam a könyvek között. Valahová bevackoltam magam, olvastam, éltem a világomat, és nem kötött belém senki, nem úgy mint a büfénél, ahol két kulcslyukba kukucskálás között rendszeresen járőrözött az aligazgatónő.
És a könyvtár részemről a Cseresznyéé, pont, és bitorlásnak éreztem, amikor valami egyenruhás apácát találtam a könyvtárban, ha így elő-előfordultam az évek során az épületben. Túlzás, hogy labirintus, mert előbb egy, majd két terem volt, és csak néhány polc elég sok vacakkal, amit háziolvasmányként forgalmaztak a diákoknak. De azért voltak ott rendes könyvek is, és azokat segített megtalálni.
Mert voltak ezek a pillanatok, amikor mondta a Cseresznye, hogy na ő most mutat valami vagányat. És lőn. Pontosan emlékszem, amikor előadta Pilinszky Életfogytiglanját és arra is, amikor a Szilágyi Domokos rádium-rögét adta tovább a kezembe.
Képek: csillagtura.ro/temp/cseresznye.zip
A könyvtáros ajánlata
"...nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk." Tamási Áron