Több mint hat éve élek már Magyarországon, Érden, Budapesten dolgozom szövegíróként. Korábban évekig szinkrondramaturg voltam, főleg a Discoverynek és a BBC Earthnek fordítottam filmeket angol nyelvről magyarra. Emellett az ELTE bölcsészkaron vagyok másodéves doktorandusz hallgató. Az 1945 utáni magyar irodalommal foglalkozom, ezen belül a gyermeknarrációval. A mesterit is Budapesten végeztem, az alapszakot pedig még otthon, Nagyváradon. Kisebb-nagyobb megszakításokkal kb.10 éve írok az Élet és Irodalom című folyóiratba könyvkritikákat. Minden egyéb elfoglaltságom mellett ez az, amit a legjobban szeretek, bár az utóbbi hónapokban a doktori tanulmányaim miatt kénytelen vagyok egy kis szünetet tartani. Ami igazán foglalkoztat, az a fiam, Nándi, az ő élete, nevelése, boldogsága. Nándi már hat éves, csodálatos, okos, vicces gyerek, akivel minden nap azt érzem, hogy nincs nálam szerencsésebb. Az időm nagy részét a családom tölti ki, kirándulunk, játszunk, minden fáradtságom, bizonytalanságom elfújják, belőlük töltekezem, és a legfőbb vágyam, hogy én is feltölthessem őket. Elégedett vagyok a munkámmal és az életemmel, de csak Nándival teljes a kép, szeretném kiélvezni és megélni az anyaság minden pillanatát.
Mindazt, amivel a munkámban foglalkozom, az adys évek alapozták meg. A kiváló angoltanárnőmnek, Benţea Adelának köszönhetően gyerekjáték volt letenni az angol nyelvvizsgát, és könnyen megálltam a helyem a fordítói munkámban. Az írás szeretetét, bár mindig is megvolt bennem, a magyartanárnőmnek, Kozma Évának köszönhetem, hogy önbizalmat adott hozzá. Összességében az Adyban eltöltött évek és az ott megismert tanárok nagyban hozzájárultak ahhoz, aki ma vagyok. Az évek alatt kialakult barátságok a mai napig élnek, a rengeteg élmény, pl. az aranyosi kirándulások Závóval (Závodszky Tamás tanár úrral), Koncz Brigivel és az osztályfőnökünkkel, Barát Enikővel, rengeteg élményt adtak. De említhetném az utat Belgiumba, ahol Koncz Brigi és Tódor Éva tanárnők idegeit tépáztuk. Nagyon sok emlék köt az iskolai könyvtárhoz is, Cseresznyéhez, aki mindig nyomott egy-egy jó könyvet a kezembe. Sokszor beültünk hozzá beszélgetni, de ha épp kémiaóráról lógtunk a lányokkal, Cseresznye akkor sem adott ki bennünket. Emellett a könyvtárban tartottuk szinte az összes töriórát Enikővel, ahol minden óra elején villámkérdéseket kaptunk. Lehet azt elfelejteni?!
Enikővel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és valahogy magától értetődő, hogy barátok lettünk. Nemrég volt a 10 éves érettségi találkozónk, ami remekül sikerült. Azt hiszem, az is az Ady varázsa, hogy összekovácsolt minket annyira, hogy 10 év elteltével is úgy ültünk le egy asztalhoz, hogy hajnalig fel sem álltunk, beszélgettünk, nevettünk, buliztunk. Azért vagyok a leghálásabb az iskolának, mert adott néhány olyan barátnőt, akikkel a mai napig barátok vagyunk, és ez így is marad örökké. Az iskolás élményeket felváltották új élmények, pl. hogy párokkal, férjekkel és sok-sok gyerekkel bővült a „csibe csapat”. Elmondhatatlanul szép élmény, hogy egymás után, szinte egyszerre lettünk anyák. Végtelenül szerencsés vagyok, hogy a lányokkal mindent megbeszélünk, hogy együtt játszanak a gyerekeink, ahányszor csak találkoztunk, még akkor is, ha már sokkal kevesebbet vagyunk együtt, mint az iskolás években. Bár az együtt töltött időnk mennyisége kevesebb lett, a minősége mit sem változott.
Nagyon hiányzik Nagyvárad, mindig is Várad volt az otthonom, most is az, és mindig is az lesz. Nehéz volt eljönni onnan, a gyökereket kiszakítani és áthelyezni. Amikor csak lehet, hazamegyünk, az pedig külön öröm, hogy a férjem is szereti a várost, sokáig éltünk ott együtt, míg ő az egyetemen tanított. És már hat éve van még valaki, Nándi, aki Váradra így érkezik a nagyihoz: „Otthon, édes otthon.” Mert mit adott nekem Várad? Mindent.
A könyvtáros ajánlata
"...nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk." Tamási Áron