250 év. Kimondva talán nem is tűnik olyan soknak. Aztán eszembe jut, hogy 1848 mindössze 174 éve volt, vagyis a márciusi ifjak akár ezen iskola falai között is meghúzhatták volna magukat. Így már mindjárt soknak tűnik a kettőszázötven. Elképzelhetetlenül soknak.

Amikor az első Facebook bejegyzésben észrevettem, hogy az alma materem 250 éves lett, az első gondolatom az volt, hogy ez teljes mértékben lehetetlen, hiszen még tizedikes adys diák voltam a 225. évfordulón, szóval valamit nagyon elszámoltak. Persze szó nincs erről, bizony, már majdnem huszonhárom év eltelt azóta, hogy érettségi bizonyítvánnyal a kezemben kiléptem az iskola ajtaján.

Az az igazság, hogy nem indult egyszerűen az adys életem. Egy alig 140 cm-es kisfiú leült a 99-es terem legutolsó padjában, kikészítette a tollát, és várta, hogy vajon milyen feladatot kell majd kidolgoznia. Aztán közeledett a kezdés ideje, és Závodszky Tamás tanár úr felszólította a még jelenlévő testvéreket és szülőket, hogy hagyják el az írásbeli felvételi helyszínéül kijelölt tantermet. Nem mozdultam, ezért odajött hozzám, és kedvesen, de határozottan megismételte a kérését. Nem értettem a dolgot, mert én felvételizni érkeztem. Nem kicsit lepődött meg Tanár úr, amikor közöltem vele, hogy a már kitöltött adatlapra írt név hozzám tartozik.

Aztán eljött a szeptember, és elfoglaltam a 33-as teremben az ablak felőli padsor első padjában az egyik helyet. Két volt osztálytársammal kerültünk a IX.C osztályba, de mint tudjuk, a kétszemélyes padokba hárman nem férnek el, vagyis valakinek egyedül kellett maradnia. Persze, hogy én voltam az.

Aztán Faragó Melinda osztályfőnökasszony mindenkitől megkérdezte, hogy honnan érkezett és miért az Adyt választotta. Nagyon nem vártam, hogy sorra kerüljek, mert igazából nem tudtam, hogy miért az Adyt választottam. Valahogy a nyolcadik osztály elején eszembe ötlött, hogy adys szeretnék lenni, de a mai napig sem tudom, hogy mi volt ennek az oka. Ugyan édesapám ide járt esti gimibe (igaz, akkor még nem Ady volt az iskola neve), de erről csak akkor mesélt nekem, amikor már kiderült, hogy felvettek engem is. Szóval lassan elért hozzám is a sor, válaszolnom kellett valamit. És mit válaszoltam? „Tetszett az iskola épülete.” Tanárnő elmosolyodott, talán egy kicsit nevetett is. Igaza volt. Az épületre igencsak ráfért már egy felújítás. A terem is, amelyet megkaptunk, a 33-as, nos, elég lepukkant volt. Málló vakolat, beszürkült falak, nagyon elhasznált padok. De valahogy mégis otthonos volt. Nekem tetszett.

Ha az embernek biológiatanár lesz az osztályfőnöke, ráadásul biológia-kémia tagozatú osztályba nyer felvételt, sanszos, hogy sok dolga/kapcsolata lesz a természettel. „Meg is nyerte” az osztályunk a rajzterem mögött megbújó, a 33-as terem ablaka alatt lévő kis zöld udvar rendezését, gondozását. Nem kis feladat volt, de bármennyire sem volt a biológia a kedvencem (igazából fizika-kémia tagozatra szerettem volna felvételizni, de abban az évben már nem indult ez a képzés), ez valahogy egy üde színfoltja volt a mindennapjainknak. Olyannyira, hogy az ablakból olykor ki is kiabáltunk a „kicsikre” (a kisgimisekre), hogy ne szemeteljenek már, nem látják, hogy milyen szép rend van.

A négy tanévem főleg a kémia–matematika–fizika–biológia tengely körül zajlott. Mind a mai napig mosolyogva emlékszem arra, amikor Papp László tanár úr a tanterem ajtajából dobta a naplót a katedrára, miközben elkiáltotta magát, hogy „Egy-kettő, egy-kettő, egy-ketttttőőőőőőőő!”. Mire a tanári asztalhoz ért (kb. 3 másodperc…), mi már a nevünket, osztályunkat, a dátumot, és a csoport sorszámát (1 vagy 2) is felírtuk a rögtönzés céljára kitépett lapra. De ugyanúgy belém égett, ahogy Tanár úr számonkért: „Béluci, már megint nem készültél?”. Soha, senki addig nem szólított így. És talán azóta sem. Arról nem is beszélve, hogy én ráadásul azt hittem, hogy készültem. Nos, a rögtönzésre kapott jegyem nem minden esetben igazolta ezt… Bár zavart, hogy a többiek előtt Bélucinak szólított, nagyon jól esett az odafigyelése. Tartottam Tőle, de mégis nagyon örültem, hogy Ő volt a tanárom.

Így nem is volt kis feladata Ciubotariu Éva tanárnőnek, amikor át kellett vennie az osztályt. Nem értettük, hogy miért veszik el tőlünk a legjobbat. És ezen az érzésen nem változtatott az sem, hogy Tanárnő nagyon igyekezett. Kedves akart lenni, viccelődött velünk, de valahogy nem tűnt valóságosnak. Mi egy más kémiatanárhoz szoktunk. Meg voltunk győződve arról, hogy Tanárnő biztos csak meg szeretné szerettetni magát velünk, de majd elmúlik, és kiderül, hogy nem is ilyen kedves. Aztán idővel rá kellett jönnünk, hogy Ő tényleg ilyen. Rajongott a kémiáért, és rájöttünk, hogy rajongott az osztályunkért. Eközben pedig olyan szoros kötődés alakult ki közöttünk, hogy már-már osztályfőnökként tekintettünk rá. Példaképünkké vált mind tanárként, mind emberként, és eljutottunk oda, hogy a rajongás is kölcsönössé vált. Olyannyira, hogy az érettségi előtt már ki sem lehetett minket robbantani a kémia labor falai közül. Nem ritkán fordult az sem elő, hogy általunk kevésbé fontosnak ítélt órákról mindenféle mondvacsinált okokkal kikértük magunkat, és ott ültünk a kémia laborban vagy a szertárban. Volt, hogy kémiáztunk, de sokszor csak beszélgettünk. Késő délutánig, amíg ki nem tették a szűrünket.

Hál’ Istennek nagyon sok tanárt megemlíthetnék még, akik igen nagy hatással voltak rám, és/vagy az osztályunkra. Minket igazgatók és pályakezdők egyaránt tanítottak, neveltek, és próbáltak „nyuszicsellel” fejleszteni. Tudtuk, hogy kiváló tanári kar vigyáz az osztályunkra.

Szerencsére nem csak tanulásról szóltak az adys évek. Ugyan sosem voltam nagy partyarc (sőt, kifejezetten visszahúzódó kissrác voltam), de az iskolai bulikat sosem hagytam ki. Legyen az a Mr. és Mrs. Ady, a Gólya-buli, az Oázisban megszervezett diszkók, vagy csak az egyszerűen Ady-bulinak nevezett táncos mulatságok. Nagyon furcsa volt azt hallani más iskolák tanulóitól, hogy náluk nem igazán van diákélet, max. évente 1-2 alkalommal rendeznek valamit. Nem kicsit voltam büszke arra, hogy adys vagyok. Ez egyrészt egyet jelentett a magas tanulmányi eredményekkel, másrészt az éjszakába nyúló bulizás lehetőségével is.

Azonban a szórakozás nem merült ki kizárólag a bulikban. Nagyon szerettünk közösen elmenni a Szigligeti Színházba egy-egy előadásra, ahogy nagyon jó volt tagja lenni a Gomolya néptáncegyüttesnek is. A 225. évforduló pedig összehozta számomra a kettőt: gomolyásként három, egyenként másfél órás előadásban is feléphettem a Szigligetiben. Bár akkoriban nem is biztos, hogy éreztem, de ez egy életre szóló meghatárózó élmény volt.

És igen, összességében egy életre szóló élmény volt az Adyban eltöltött négy tanévem is. Lehet, hogy ez akkoriban még nem tudatosult bennem, és természetesen voltak nehéz percek is, de az a négy év nagyban meghatározta azt, hogy merre indulhatok el a nagybetűs Életben.

Köszönöm!

Bárány Zsolt Béla

IX.C-XII.C

1995-1999