Pályám emlékezete

Tanári pályámat 1965-ben kezdtem meg Szentjobbon. Kerek 25 évig dolgoztam ott, 15 éven át ott is laktam, majd 10 évig Nagyváradról ingáztam. A jelenlegi Ady Endre Líceummal, az akkori Mogyoróssal, tanítványaim által kapcsolatba kerültem, mivel a legjobb diákjaim a Mogyorósba igyekeztek bekerülni, 9-10-est írtak is magyarból.

1990 februárjában Geréb Márta ottani angoltanárnő telefonált nekem, hogy magyartanárt keresnek az Adyba. Én önhatalmúlag szabadnapot vettem ki és jelentkeztem az igazgató úrnál, Jankó-Szép Sándornál, aki rögtön alkalmazott. Az első félév szörnyű megpróbáltásokat jelentett: az újonnan létesült osztályok a megye összes iskolájából verbuválódtak, sok olyan diák is bekerült, akiknek nem a tanulás volt a prioritás, osztályfőnök lettem és heti 32 órám volt. A saját osztályom kevésbé volt rendezetlen, de velük sem volt könnyű. Én lepődtem meg leginkább, amikor tanév végén egy fiútól az osztályomból hatalmas virágcsokot kaptam elismerése jeléül, értékelte a munkámat. Ebben a hihetetlen tanévben a magyar katedra (Fernbach Margit, Bodóczi Erzsébet, András Emese és én) és a zenetanárnő, Hausmann Alíz március 15. alkalmából össze kellett állítson egy ünnepi műsort. Ebben a gyászos esztendőben nagyon érezhető volt a magyarellenes hőzöngés, nem lehetett tudni, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek, de itt az iskolában biztonságban éreztük magunkat, az Ady védelmező várként maradt  az emlékezetemben. Volt Berde Máriának egy balladaszerű költeménye a 48-as aradi vérengzésről és Szilágyi Domokos versei szerepeltek az összeállításban, egy osztályteremben adták elő azok a diákok, akiket András Emese nagyon jó szemmel mindig kiszúrt, részt vett a tantestület szinte minden tanára is, a műsornak én adtam a címet: „Sokat kell szenvedned tavaszodért”, ezután a műsor után én lettem a „fogadott címadó”, minden magyar műsorok névadója.

1990-ben Sepsiszentgyörgyön volt az országos magyar tantárgyverseny, ahova én kísértem el a Bihar megyei gyerekeket. Én ott a nyolcadikosok dolgozatait javítottam és nagy kalamajka lett, mivel két dolgozatot is 10-esre értékeltem. Sikerült összevesznem Kozma Dezsővel és Murvai Lászlóval, mert a minisztériumnak csak egy első díjra volt kerete. Nem hagytam annyiban, mindketten megkapták a 10-est, de engem többet nem hívtak ilyen országos versenyekre.

A következő tanévet már kinevezett tanárként kezdhettem. Új osztályfőnökséget kaptam, a IX.G-t, amelyik speciális magyar nyelv és irodalom osztály volt, heti 6 magyar órával. A lányok általában szorgalmasak, igyekvőek voltak, érzékenyek az irodalomra, de a fiúk nagy része a fenegyereket akarta játszani. Nem volt egy leányálom. Mivel azonban ebben a tanévben megkezdték a különböző szakosztályok kialakítását, a legtehetségesebb lányaim valamelyik nyelvosztályba kerültek a tanév végére. De később meglepődve tapasztaltam, hogy egyik-másik tanítványom megjelenik az óráimon: Rosca Adrian, Tőke Lilla.

A továbbiakban lassan belesimultam az iskola rendjébe a kezdeti nehézségek ellenére is. A programom is elviselhetőbb lett. A magyar katedra kiegészült Tóth Mártával. Jó érzés volt, hogy tudtam, hogy szükség esetén számíthatunk egymásra. Külön öröm volt számomra, amikor végül kaptam egy ötödik osztályt. Nagyon eleven, élénk eszű, mégis fegyelmezett társaság volt, érdeklődő, értelmes gyerekeket élvezet tanítani. Az egyik kislány spontán kiselőadást tartott a gót betűkről, Románszky Lóránd pedig az arab számjegyek eredetéről tájékoztatta oszályátársait. Nagy örömömre szolgált, hogy sokukat érettségiig taníthattam: Szomoru Edinát, Kirsch Emesét, Nagy Pétert.

1993-ban is kaptam egy ötödik osztályt. Én úgy szoktam indítani, hogy megkérdezem, hogy kinek mi a kedvenc verse. Egy aprócska, sovány, fekete, nagyon csillogó szemű kislány Arany János: A tölgyek alatt c. versét nevezte meg és el is szavalta kérésemre. Gyönyörűen. Megkérdeztem, hogy érti-e, erre azt válaszolta, hogy nagyon szép. Aztán egy szavalóversenyen Petőfi: Az apostolból egy hosszabb részletet, az éhező kisfiú monológját  annyira érzékletesen mondta el, hogy mindannyian megjegyeztük a nevét: Ababi Csilláról van szó. Nyolcadik után már nem tanítottam, de figyelemmel követtem pályája alakulását. Betegségéről az újságból olvastam. Fáj, hogy ilyen hamar kellett elmennie.

Az iskolában akkortájt nagyon jó volt a hangulat és a magyar katedrában különösen.Nagyon megnyugtató érzés volt rokonszenves kollégák között dolgozni és mindenben egymást segíteni. Közösen dolgoztunk a gyermekekért és sohasem egymás ellen. Akkor is számíthattam rájuk, amikor 1998-ban sor került a szívműtétemre, ami hála Istennek jól sikerült, de azért rövidesen mégis nyugdíjba mentem.