1. Mivel foglalkozol – vagy mi foglalkoztat mostanában?

Megígérem, hogy eljutok oda is, hogy épp most mi foglalkoztat, de egy kicsit korábbról kell kezdenem. Az érettségi óta eltelt húsz évben számos dologgal foglalkoztam. Megpróbálkoztam egy művészeti egyetemmel, de még mielőtt megérthettem volna, miért történik ez, beszippantott a sajtó. (Hogy miért történt? Azért, mert a szavakhoz mindig sokkal jobban értettem, mint a képekhez, csak 18 évesen az ember természetszerűleg impulzív, és nincs mindennel tisztában önmagával kapcsolatban. Meg sokszor később se.) Előbb az épp akkor induló helyi magyar rádiónál (Partium Rádió, a mai Plusz FM elődje) vezettem műsort, majd a Reggeli Újságnál kezdtem beletanulni a riporterkedésbe, később a Krónika tudósítója lettem, majd a Digi 24 Nagyvárad televíziócsatornánál kötöttem ki. Közben férjhez mentem, megszületett a lányom, és a gyermeknevelési szabadság alatt rájöttem, hogy valamit kezdenem kell magammal, ha nem akarok kisgyerekes anyukaként a hétvégi ügyeletekkel, éjszakai véres balesetekkel, sok száz kilométeres kiszállásokkal, terepmunkákkal és politikai-közéleti stresszel megtűzdelt sajtós mókuskerékbe visszatérni. Ekkor három dolog történt egyszerre: intenzíven fordítani kezdtem, munkát kaptam a Szigligeti Színháznál, és visszairatkoztam az egyetemre, ezúttal angol nyelv és irodalom szakra. Azt is mondhatnám, visszatértem oda, ahonnan indultam, hiszen az Adyban idegennyelv szakot végeztem annak idején, és a kedvenc tantárgyaim is mindig a nyelvhez, nyelvekhez kapcsolódtak. Szóval ezzel foglalkozom, ez foglalkoztat ma: angol–magyar–román nyelvek között fordítok és tolmácsolok, részben munkakörben, a Szigligeti Színház irodalmi titkáraként, részben szabadúszó fordító-tolmácsként. Örülök, ha könyvbemutatók vagy nyilvános beszélgetések levezetésére kérnek fel, gyakran konferálok különböző eseményeken, de a sajtótól sem szakadtam el teljesen, hiszen a Várad és az Újvárad folyóiratokban filmrecenziókat publikálok, amikor csak időm engedi. Reggelente iskolába viszem a gyerekemet, és vasárnaponként sütök-főzök – szóval mondhatni, nem élek rendkívüli életet, viszont boldog vagyok, és elégedett azzal, amit csinálok. Egyébként nem is csinálnám, mármint a munkámat, munkáimat, ha nem szeretném, ezt bizony megtanultam az iskola óta.

2. Mit jelent számodra a váradiság?

Egyre inkább megértem, hogy nagyon sokat. Azt hiszem, itt, Romániában, vagy bárhol Kelet-Európában óhatatlanul minden fiatalnak egyszer (vagy többször) el kell gondolkodnia azon, mi lenne, ha elmenne innen. Nem volt ez másképp velem, velünk sem. De valahogy mindig az itthon maradás felé húzott a szívem. Hogy jó döntés-e ez, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy nekem nagyon sokat jelent, hogy itt megyek munkába a belvárosi kisutcákban, ahol felnőttem, ahol minden padhoz, minden járdaszegélyhez kötődik valamilyen emlékem, itt sétálok hazafelé a Fő utcán, ahol minden épületnek ismerem a nevét, és nemcsak azért, mert ott vannak a különféle műemléklistákon, hanem azért is, mert egyikben-másikban ismerőseim, barátaim laktak vagy laknak. Hogy ide hozom ki a kislányomat a barokk palota kertjébe magnólianézőbe, mert ez a 250 éves épület és a bazilika talán valakinek turisztikai látványosság, de nekünk ez az otthon. Hogy májusban úgy hullnak a vadgesztenyefák virágszirmai a Körös-parton, ahol a barátaimmal töltöttem szinte minden délutánt és estét évekig, mint a hózápor, pont úgy, mint abban az évben, amikor az Adyban végeztem. És az is, hogy sokakkal együtt nőttem itt fel, tudom, ki kicsoda, és mások is tudják, hogy én ki vagyok, vagy legalább azt, hogy kinek a gyereke, és az ebből a szempontból teljesen irreleváns, hogy ők most a különböző barikádok ellentétes oldalain szeretnének állni. Kisvárosi hozzáállás ez, tudom, de valahogy érzelmi biztonságot nyújt nekem. Egyszerűen: itthon vagyok itt, mindennel, amit ez a szó jelent.

3. Mit kaptál az iskolától?

Röviden: közösséget. Azon kevés szerencsések közé tartozom, akik elmondhatják, hogy nagyon szerettek középiskolába járni. Nekünk tényleg volt egy osztályközösségünk. Igen, valamilyen szinten nonkonformisták vagy lázadók voltunk, de úgy érzem, nem voltunk rossz gyerekek, és tényleg szerettünk az Adyba járni. Ma, húsz év elteltével már nem tudom, hogy van ez, de akkoriban adysnak lenni tényleg életérzés volt, amit mi maximálisan ki is éltünk nemcsak a nagy sulibulikon, de akár egy-egy szünetben is, amikor biztosan előkerült valahonnan (legalább) egy gitár, és még a párhuzamos osztályból is feljöttek hébe-hóba az emberek, mert a buli, az tudvalevőleg nálunk volt… Kaptam tehát barátokat, embereket, akikkel mai napig kapcsolatban vagyok, megkaptam az első színpadi tapasztalataimat, a vele járó esetlenséggel és botladozással, egy iskolai verseny nyomán ismerkedtem meg az első szerkesztőmmel, akinek szárnyai alatt a rádiót és a tévét is még diákként kipróbálhattam, elutazhattam Németországba, és összességében kaptam egy jó adag segítséget ahhoz, hogy megértsem, hogy az ember tényleg nem lehet soha más, mint önmaga, még akkor sem, ha a külvilág esetleg nem ezt várja. Nekem ezt jelenti adysnak lenni.

4. Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?

Mivel én csak kilencediktől jártam az Adyba, azok az ismerőseim, akik már ötödiktől ott voltak, felkészítettek arra, hogy a könyvtár, az… hát, az a könyvtár. Ott van egy Cseresznye, aki ajánl majd nekem olvasnivalót, csak menjek be. Akkoriban Roald Dahltól olvastam pont egy novelláskötetet, ami borzasztóan tetszett, és el is határoztam, hogy első könyvtári látogatásomon ezt fogom elmondani a könyvtárosnak, hátha valami hasonlót ajánl. Be is gyakoroltam a fülszöveget, majd, amikor rám került a sor, és Cseresznye megkérdezte, mit olvasok mostanában, nagy levegőt vettem, és elszavaltam: Roald Dahl norvég származású walesi novella- és regényíró… Cseresznye elképedt arca felejthetetlen, azóta sem tudom, mit gondolhatott akkor rólam. Ja, és nem ő tehet róla, hogy nekem a kötelezők javarészt kimaradtak (szégyen ide, szégyen oda...), viszont abban biztosan szerepe van neki is, a rendkívül gyerekszerető, gondolkodni tanító és a magamfajta bohémokkal is végtelenül toleráns András Emese magyartanáromnak és az Ady könyvtárának egészében, hogy mai napig szenvedélyes olvasó vagyok, és alig telik el úgy nap, hogy nincs könyv a kezemben.