1. Mivel foglalkozol?

2011 óta az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán dolgozom kutatóként, és elsősorban videójáték-függőséggel kapcsolatos kérdőíves kutatásokat végzünk. Alapszakként közgázt végeztem Kolozsváron, és menet közben jöttem rá, hogy a pszichológia és a szociológia közelebb állnak hozzám, így egy szociológia mesterképzés után doktori tanulmányokra jelentkeztem az ELTE-n, pszichológia szakra. Azóta is itt dolgozom, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Mindig is érdekeltek a videójátékok, bár én magam sohasem voltam egy nagy játékos, inkább az izgatott, hogy hogyan tudnak a játékok ilyen sok embert ennyire magukkal ragadni, már-már a függőség szintjén. Úgyhogy nagy öröm számomra, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozhatok, ilyen területen kutathatok, tarthatok tudományos, ismeretterjesztő, prevenciós és egyetemi előadásokat. A témával kapcsolatban azt tartom az egyik legfontosabbnak, hogy közelítsük a (még ma is sokszor) kívülálló szülők és a gyerekek, fiatalok álláspontját, tapasztalatait.

Az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg a párommal, 2013-ban házasodtunk össze, és 2016-ban született a kislányunk, Lili. Azóta sok mindenben változott az életünk; szülőnek lenni nagy öröm, de óriási kihívás is, és nagyon nehéz összeegyeztetni a családot, a munkát és a szabadidőt, jelenleg (is) ezzel küzdök leginkább.

Két éve teqballozok (egy vadonatúj, 2014 óta létező magyar fejlesztésű sport, lábtenisz a hajlított pingpong-asztalon), és ebben is nagyon megtaláltam magam, sokkal jobban, mint eddig bármilyen más sportban.

2. Mit jelent számodra a váradiság?

A váradiság a gyökereket jelenti számomra, az identitásom szerves része. Szerencsésnek érzem magam, hogy Váradon születhettem és ott tölthettem a gyerekkoromat, nem csak azért, mert egy szép múltú és szellemiségű város, hanem azért is, mert egy csodás közösség tagja lehettem így, és a város méretéből adódóan (kis túlzással) minden utcáját ismertem és otthon (biztonságban) éreztem magam. A váradiság mellett a kisebbségi lét is az identitásom szerves része, annak szépségeivel és nehézségeivel. Azt gondolom, ez egy olyan sorsközösség, ami mindannyiunk életét alapvetően határozza meg, és ami mindannyiunkat elkísér a sírig.

3. Mit kaptál az iskolától?

Elsősorban közösséget és barátokat kaptam. Adysnak lenni mindig jó érzés volt, olyan volt az iskola, mint egy nagy család. Kis túlzással mindenki ismert mindenkit, otthonosan mozogtunk az épületben, a magunkénak éreztük. Amikor nem engedték meg, hogy délutánonként az udvaron focizzunk, simán bemásztunk a hátsó kerítésen, és játszottunk, mert úgy éreztük, az iskola a miénk, és ezt – a tiltás ellenére is – jogunk van megtenni. Az osztályközösségek, de a "folyosóközösségek" is családiasak voltak, szerettem oda tartozni, és a tanárainktól is rengeteget kaptunk. Nagy Z, az osztályfőnökünk, például sosem sajnálta feláldozni a matek órákat (pedig matek-infó tagozatra jártunk), ha valamilyen konfliktus adódott, amit meg kellett oldanunk. Ezért már akkor is nagyon hálás voltam neki, utólag még inkább. A tanáraink között is voltak barátaink, akiket nagyon szerettünk és nagyra is becsültünk. Tiszteltük bennük, hogy mernek barátkozni, és sosem éltünk ezzel vissza. Egyes tanároktól pedig a konfliktusok és esetenként az igazságtalanságok révén tanultunk sokat, amikor összefogtunk ellenük. Ami még rendkívül meghatározó volt számomra, az a vitakör. Imádtam a közösséget, a vitakuckó hangulatát, a nyári táborokat és versenyeket, és máig vannak olyan barátaim, akikkel a vita mozgalomnak köszönhetően ismerkedtem meg, pedig távoli városokban laktak. Azt pedig leginkább felnőttfejjel érzem, hogy milyen sokat adott ez az órák utáni foglalkozás. Nem csak a logikus gondolkozást és az érvelési képességet fejleszti, de szemléletmódot, életfilozófiát is ad… mely szerint semmi sem fekete vagy fehér, mindent számtalan nézőpontból lehet szemlélni, az igazság pedig végtelenül relatív.

4. Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?

A könyvtár kapcsán az a legerősebb emlékem, hogy egy olyan hely, ahova töltődni jár az ember. És elsősorban nem a könyvek miatt, hanem a könyvtáros, Cseresznye személye miatt. :-) Elsősorban nem a könyvekkel kapcsolatos válaszaival segített, hanem a beszélgetésekkel. Mindig volt hozzánk egy kedves szava, érdeklődött, meghallgatott minket. És ez nagyon jól esett. A könyvtárba mindig be lehetett menekülni, ha valami bajunk volt, ott mindenki biztonságban érezhette magát.