1. Mivel foglalkozol vagy mi foglalkoztat mostanában?

Mostanában lapot szerkesztek, igaz, ugyanezt írhattam volna tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt is. Ami változott, hogy harminc esztendeje napilapot szerkesztgettem (Bihari Napló), majdnem húsz éve hetilapot (Erdélyi Riport), tíz éve pedig folyóiratot, az akkor éppen tíz esztendős Váradot. Ami újdonság számomra, hogy ez utóbbi einstandolása óta a tavaly márciusban a Holnap Kulturális Egyesület által elindított Újvárad folyóirat jelen formájában a legközelebb áll nyomtatott sajtós ideálomhoz, már ami a formát, szövegminőséget, a témahasználatot és a műfajokat illeti. Hiszem, hogy ezzel a lappal jó úton járunk. Azért megsúgom: időről időre hiányzik a napisajtó taposómalma, ritmusa, lendülete, keménysége.

Az elmúlt bő egy évben sok könyvet is szerkesztettem, van, amit örömmel, van amit kellett. Legalább tizenöt címet, ami elfogadhatatlanul sok. A lappal együtt elindítottunk egy új irodalmi sorozatot (Kortárs klasszikusaink a címe, előadásokkal Hervay Gizelláról, Székely Jánosról, Tar Sándorról, Nemes Nagy Ágnesről, Szőcs Gézáról – remélem, valamennyiük kötete megtalálható az iskola könyvtárában), szerveztünk könyvesteket, jártunk könyvvásárokra. Közben harmadik éve vezetem a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét, sajnos a járvány rengeteg tervünket keresztülhúzta, de meglett a Sajtolexikon.ro oldal, tavaly májusban remek riporttábort szerveztünk Nagybányán, ősszel pedig Gyergyószárhegyen jubileumi szakmai találkozót. Remek társaság! A bányai anyagból színvonalas riportkötet körvonalazódik, ha most nem ezeket a válaszokat írnám, akkor azt szerkeszteném. Amúgy elég keveset írok, legalábbis irodalmi szöveget, a tavalyi termés pár publicisztika, interjúk az Újváradba, recenziók, két nagybányai riport, pár versfordítás (az legalább Cărtărescutól), s vagy két és fél vers. Ez nem is változik egy ideig, hiszen 22-re nagyon sok projektet tervezünk, ugyanis többnyire abból él a kiadó, hogy folyamatosan pályázunk. Nincs már mögöttünk megyei önkormányzat, de már nem is hiányzik. Minden úgy jó, ahogy van.

2. Mit jelent számodra a váradiság?

Ezt én is szoktam másoktól kérdezni. A váradiság az is, hogy erre a kérdésre nincsenek örökérvényű, mindenkire kötelező érvényű válaszok. A váradiság az, hogy nem is biztos ennek a megléte. Nem tudom, mi az, de felismerem. Inkább lehetőség. Mind hordozzuk a magunk váradiságát, vagy valamit, amit esetleg annak gondolunk. Az ideális helyzet, ha nem akarjuk egymásra kényszeríteni. A váradiság megértés, nagyvonalúság, könnyedség, amit ugye lehet akár könnyelműségnek, csináltságnak, felszínességnek is értelmezni. A váradiság manapság hiánycikk itt a Körös partján, sok egyéb mellett egykori iskolámban is. Bekapta egy hattyú.

De majd lesznek, akik valamilyen formában újra ráéreznek, újrateremtik maguknak. A váradiság búvópatak. Több derű, kevesebb görcsösség, több nyitottság, kevesebb szigor, több beszélgetés, kevesebb beszéd.

3. Mit kaptál az iskolától?

Részben talán éppen a váradiság-élményt, mindazt, amit a második kérdésre válaszul írok majd. (Azért a jövő idő, mert átugrottam a második kérdést, drága Cseresznye, az olyan nehéz téma volt, de majd visszakanyarodok, ígérem.) A legerősebb, legélénkebb emlékeim az osztálytársaimról élnek bennem, három, részben azonos társaság, az V-VIII A, majd a IX-X B., végül a XI-XII C, 83-as kifutó társaság. Mentem hátra az ábécében, de talán az utóbbi volt a legérdekesebb összetételű. Neveket nem írok, szégyellném, ha valakit érdemtelenül kihagynék.

Az iskolában a szabadságot kerestem és a határaimat feszegettem, olykor mindkettőt sikerrel. Minden pillanatát szerettem az iskolának, ami a tanórák előtt, után, illetve között történt. A tananyag többnyire nem érdekelt, s az idő múlásával egyre kevésbé. Pedig voltak jó tanáraim is, akik hagyták, hogy azzal foglalkozzak, ami érdekel. Rájuk hálás szívvel emlékszem, akik felismerték, hogy merő tévedésből vagyok ott. De hát hol máshol lehettem volna, mikor a családban én voltam a harmadik ide járó nemzeték, s azóta az ötödiknél járunk, megszakítás nélkül. Nagyon sokat olvastam, kilencediktől már írtam is. Közben meg-megbuktattak ebből-abból, aminek nem örültem túlságosan, s nem örülök ma annak, hogy ezeket az élményeket a kelleténél jobban a szívemre vettem. Annál jobb volt diákszínjátszani, focizni, cigizni a kápolna mögött, megváltani közben a világot. Alakulgattam. Talán jobb lett volna 3-4 évvel hamarabb születni, s korábban kerülni az Adyba (Mogyiba), járt előttünk oda pár legendás osztály. Mi már nem voltunk legendásak, csak a legendákból élők. Gyűlöltem az egyenruhát, szerettem kémiaórán a hátsó padban verseket olvasni.

4. Milyen élményed kötődik az iskola könyvtárához?

A legintenzívebb élmény a könyvtár leégése (kiégése?) a hetvenes évek végén. Olyan hetedikes-nyolcadikos lehettem, már olvasó, zsenge vacakokat verselgető. Emlékszem az udvarra kidobott üszkös-vizes könyvhalom képére. A döbbenetre, aztán a könyvgyűjtésre. Egy félig megégett példány ma is megvan itthon az egyik polcon.

Amúgy nem voltam rendszeresen könyvtárba járó, ezt nagyapám gazdag otthoni könyvtára nem tette szükségessé, megvolt minden fontos világirodalmi, magyar, romániai magyar könyv. Lapokat is járattunk, még magyarországiakat is lehetett 80-82-ig.

Amikor tizenkettő cés voltam, az osztálytermünk közvetlen szomszédos volt a könyvtárral, a gyűjtemény aztán kisgömböcként be is kebelezte az osztályomat. Jól tette! Sok évvel később, amikor a Törzsasztal esteket 2010 táján ott tartottuk egy évadon át, számolgattam is, vajon hol lehetett Anikóval közös padom? Mondhatni hazatértem.

Szűcs László