1. Mivel foglalkozol?

Játékfilmek teljes hangutómunkájával foglalkozom, hangmester vagyok. Az embereknek erre egyből az szokott lenni az első kérdése, hogy „Szinkronizálsz?” A válasz pedig az, hogy „is, de nem úgy ahogy te gondolod”.

Általában nem gondolunk bele, hogy egy filmnek a hangja hogyan keletkezik. Azt gondoljuk, hogy felveszik mikrofonnal a forgatáson ugyanúgy, mint ahogyan a kamera rögzíti a képet. Tegyük fel, hogy így van, de akkor mi a helyzet az animációs filmekkel? Ott nincs is forgatás... Kell legyen tehát valaki, vagy valakik, akik kitalálják, hogy kedvenc mesefiguránknak milyen hangja van amikor lép, repül, harcol, tüzet okád vagy bármi mást csinál, nem beszélve arról a világról,- amiben az adott animáció játszódik. Játékfilmeknél sincs ez másképp. Valaki kitalálta a Csillagok háborúja jellegzetes fénykard hangját, a robotok sem némán alakulnak át a Transformers sorozat különböző részeiben, és az orkok sem némán harcolnak a Gyűrűk ura trilógiában. Ezek mind-mind olyan példák, amiknél könnyen belátható, hogy egy nem létező dolognak kellett hangot kreálni. Na, de mi a helyzet a mindennapi helyzetekkel? Két ember beszélget egy parkban, vagy éppen vacsoráznak egy étteremben, autókáznak. Nos a hangoknak a nagyon nagy része ez esetben is utólag kerül a jelenetbe. A forgatáson arra törekednek, hogy a lehető legtisztábban, minden környezeti zajtól mentesen felvegyék a dialógot. Ezért például egy étteremben kikapcsolják az összes hűtőt, a statiszták csak tátognak és még véletlenül sem csörömpölnek a tányérral, evőeszközökkel és aláfestő zene sem szólhat. Az autókat legtöbbször traileren húzzák, hogy ne legyen motorhang és még számtalan ilyen csalás van, amit a néző nem érzékel egy film nézése közben. Abban, hogy minden ilyen stikli észrevétlen maradjon, óriási szerepe van a hangutómunkának. Újrakreáljuk az adott jelenetek hangját és ha jól végeztük a dolgunkat, senki észre sem veszi, hogy valójában átverték. A különböző zörejekkel, atmoszférákkal és természetesen a zenével ezen túl lehetőségünk van a néző érzelmeire is hatni a film dramaturgiájának megfelelően, sokkal árnyaltabb módon, mint ahogy azt a képi tartalom teszi.

A mozikban ma hallható térhatású hang egy több hónapos munkafolyamat eredménye, aminek a váza természetesen a forgatáson felvett úgynevezett „eredeti hang”, de ezt sok órán keresztül öltöztetjük, szépítgetjük, képes analógiával élve „photoshoppoljuk”, míg végül valaki meg tudja nézni a moziban. Amennyiben viszont az eredeti hang nem használható, mint például egy középkorban játszódó film esetében, ahol a forgatás fölött elhúzó repülő vagy a távolban üvöltő mentő nem igazán kölcsönöz korhű hangulatot, jöhetnek a szinkronok. Stúdióban újból felvesszük a színészek dialógjait és az összes apró zörejt is, az utolsó lépés, illetve ruhasuhogás hangjáig. Ezeket kell aztán olyan hangokkal összekeverni, hogy meglegyen az illúzió, hirtelen visszarepültünk az időben.

Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy a villamosmérnöki főiskola után sikerült elhelyezkednem a magyar filmgyártásban. Sokszor elmerengek rajta, hogy milyen véletleneken vagy aprónak tűnő dolgokon múlik az ember élete. Eredetileg ugyanis zenei hangmérnöknek készültem, de egy olyan stúdióba sikerült szakmai gyakorlatra mennem a főiskola második évében, ahol filmekkel foglalkoztak. Ennek lassan több mint tizenhat éve. Azóta már több mint hetven produkcióban vágtam vagy kevertem hangot. Szerencsére a szórás is nagyon nagy, a Filmtett táboros vagy főiskolás vizsgafilmektől az Oscar nyertes Saul fiáig terjed. Az HBO „Aranyélet” sorozatának hangutómunkája közben ismertem meg a feleségem, akivel azóta is együtt dolgozunk minden projekten és nemsokára belevágunk a legnagyobba: megszületik az első gyerekünk. Mindez egy szakmai gyakorlat miatt...

2. Mit jelent számodra a váradiság?

A váradiság vagy kicsit kibővítve erdélyiség számomra egy szívet melengető érzés. Annak ellenére, hogy már többet éltem Magyarországon  - előbb Budapesten, most pedig Szentendrén – mint amennyit Váradon, mégsem tudom egyiket sem igazán otthonomnak tekinteni. Nyilván ehhez az is hozzá tartozik, hogy a szüleim még mindig Nagyváradon laknak, valamint a nosztalgia amit az ember a gyerekkorával, tinédzser éveivel kapcsolatban érez.

3. Mit kaptál az iskolától?

A kapcsolatom az iskolával igazából négy éves koromban kezdődött, amikor középcsoportos lettem az Orsolya óvodában. A nagycsoport búcsúztató ünnepsége az Ady dísztermében volt és akkor még nem sejthettem, hogy milyen sokat fogok én még abban a teremben előfordulni a következő másfél évtizedben. Általános iskolás koromban is visszajártam nyaranta, mert a rajzteremben volt egy délelőtti foglalkozás, aminek a nevére sajnos már nem emlékszem, de kirándulásokat szerveztek, játszottunk, rajzoltunk, jól elvoltunk egész nap. Aztán a középiskolába, majd a gimibe is felvételizni kellett, és roppant büszke voltam, hogy mindkétszer bejutottam. Nagyon szerettem iskolába járni. Na, nem a tanulás miatt, (a szüleim legnagyobb bánatára nem az volt a fő prioritás) hanem a közösség miatt. Adysnak lenni fogalom volt Váradon, olyanok voltunk, mint egy nagy család. Ez volt a legjobb dolog, amit az iskola adott számomra. Sokakkal ez a kapcsolat a mai napig megmaradt, és jókat derülök a budapesti barátaimon, akik már eléggé unják ezt a mondatot: „Ő is Adys volt”

4. Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?

Sajnos be kell valljam, hogy nem voltam nagyon nagy könyvtárba járós. Legalábbis az utolsó négy évemben nem. Tizenkét-tizennégy éves koromig sokat jártam a Bunyitay könyvtárba, de később az olvasást egyre inkább felváltotta a zene. Az Ady könyvtárát - az egy-két kötelező háziolvasmányt leszámítva - leginkább a társaság és a könyvtáros, Cseresznye miatt látogattam. Szünetekben, lyukas órákon mindig volt ott valaki, akivel el lehetett diskurálni, megvitatni az élet nagy dolgait