Zuh Deodáth

1996-2000

Amikor Nagyszalontáról Váradra húzódtam a középiskolába, a döntésnek – azt hiszem, tudatosan – volt egy olyan mozgatója, hogy olyan helyen legyek, ahol megvan a tömeg, amelytől hosszú távon is van mit tanulni. Az Adynak kis társadalom-szaga volt, nem közösség volt, méltányolható szereplőkkel. Hanem egy látszólag kimeríthetetlen mintavételre alkalmas spontán szociológiai laboratórium. Rengeteg ember rengeteg preferenciával, egy sok, és nagyon sokféle szereplőből álló oktatói gárda felügyelete alatt.

Az iskola meg történeti-urbanisztikai és társadalomtörténeti laboratórium volt. Templom, zárda, régi leányiskola, könyvtár, bérház, tisztikaszinó, üzlethelyiségek, kápolna, udvar, sportpálya, további udvarok, műhelyek, szaktermek, kuckók, bentlakás, zegzugok, nehéz természetű portások, tekintélyes öregek, dinamikus fiatalok, illetve fapofával, választékos nyelvezettel kimagyarázott diákcsínyek. A diákcsíny nem nagy dolog, látszólag érdektelen, de az már kérdés, hogy hogyan magyarázzuk meg a miértjét. Ott ismerszik meg az ember, és persze az iskola színvonala.

A fenti időszak, ha jól emlékszem, a kilencvenes évek elejének általános reményteliségéből az ezredforduló általános elkeseredettségébe forduló hangulatát jelenítette meg. Ellenben ebből lokálisan nem sokat sikerült megélni. Szerencsére. Sokan voltunk, és sokfélék, az iskolának pedig több szinten voltak eredményei, a legváltozatosabb területeken. A fanyalgás fellelhető volt a színvonal változásáról. De ez nem volt teljesen indokolt. Az osztályom intenzív idegennyelv-osztály volt, és valóban: ide jártak az évfolyam legjobb nyelvérzékkel rendelkező diákjai (ez a populáció sohasem nagy, de meg kellett találnia a helyét akkor is), és valóban alkalmas volt arra, hogy szó szerint a semmiből az első idegennyelvemmé tegye a németet. Azt hiszem, hogy ez sikerként könyvelhető el.

Mivel foglalkozom most és mit kaptam az iskolától...

Az iskola már nem a semmiből – már volt erre családi indíttatás – de igen korán a társadalomtudományi pálya felé irányított. Az Ady egyik legfőbb vonzereje, és az kellene legyen a mai napig, az extrakurrikuláris tevékenységek sora volt. Nem volt belőlük nagyon sok, csak éppen elég. Ezek ráadásul akkor nem a képességfejlesztés homályos ernyője alá voltak beterelve, hanem konkrétan kapcsolódtak az oktatási tevékenységekhez. Én vitakörre jártam, aminek volt egy szakmai és egy közösségi vetülete. Észérveket kell fabrikálni logikai, pszichológiai, történeti és filozófiai tudás kombinálása révén és ezeket egy rendezett keretben kellett tudnunk megvédeni. Másrészt ez az iskola ilyen típusú műveltségre hajlamos diákjainak találkozóhelye is volt. Nem ott létezett mindenki, de nagyon sok olyan barátság  szövődött, amelyek éppen az évfolyamok közötti különbségek nyomán maguktól nehezebben alakultak volna ki. Másrészt ez indított el a pályámon. Filozófia szakot végeztem, ebből doktoráltam, szereztem egyetemi habilitációt, tanítottam és lettem kutató, vagyis az érettségi óta ezen a pályán vagyok. Néhány könyv és tanulmány mellett az iskolai plusztevékenységekben formálódtam talán elviselhető előadóvá. A központi iskola épített sokfélesége az agyműködésemben is egyre jobban visszaköszön. Mostanában erőteljesen veszek részt a kulturális örökség védelmében, ennek történeti-művészeti dokumentálásában.

Nem akarok senkit untatni, de valahogy úgy vélem, hogy minden, amit csinálunk, létrehozunk egy adott korban, az nagyban tükrözi társadalmunk fejlettségének szintjét. Ezek együtt jelentik azt, amit kultúrának nevezünk. Az én generációm sok alkotó embert patkolt ki, író, tervező, gyógyító, tanító, embereket, akikben le lehetett mérni a rendszerváltozások utáni emberség és alkotásvágy állapotát, és akik közül ma már nagyon sokan hiányoznak is Nagyváradról. Az én évfolyamom egyébként még nagyrészt Kelet-Közép-Európában teszi a dolgát. Az utánunk következők már másként szocializálódtak, de a középiskolai ugródeszkákra szintén itt találtak. Kíváncsi vagyok, hogy a 2010 körül végzettek ezt hogyan látják. Az biztos, hogy azért épültek be generációm adysai könnyen az európai társadalmak legváltozatosabb rétegeibe, mert gimnáziumi négy évük alatt maguk is a helyi társadalom egészének utódait látták maguk körül. Ha ez a hagyomány megszűnik, akkor a város sem lesz az, ami volt. Többek között ezt a belátást is az Adynak köszönhetem.

Hogy ezt hogyan tudom viszonozni, az jó kérdés. Három évig az osztályomnak volt közös fala a könyvtárral. Így természetes, hogy adományoztam már saját szerzőségű könyvből az iskola könyvtárának. Ha ebből egyetlen mondat a könyvtár egyetlen olvasójának is mond valamit, akkor azt hiszem, tudtam valami adni cserébe azért, hogy nem jelentéktelen években kötődtem a Szigligeti Színház és a Fő utca közötti világhoz.

Mit jelent a váradiság számomra...

...én, ugye, tanultam váradinak lenni. Nem itt születtem, nem itt jártam általános iskolába. Viszont a családom több szálon is kötődik a városhoz, és éppen a világban való eligazodást tanította meg nekem a négy váradi líceumi év. Működő gyerekkori barátságaim kilencven százaléka Váradon köttetett, ebben a népes kereskedővárosban. Ezt jó értelemben mondom. A városban olyan tömeg élt a Nyugat és belső Erdély közötti áru- és tudásközvetítésből, hogy az kitermelte a kultúrára és az alkotásra való fogékonyságot. Nekem mindörökre ez marad Várad, és remélem, hogy ez az emlék  tíz év múlva nem csak emlék marad, hanem egy reális közösségre is vonatkozhat majd.