1. Mivel foglalkozol, mi foglalkoztat mostanában?

Már nyolc hónapja a növekvő pocimmal vagyok elfoglalva, ugyanis kisbabát várok és a legnagyobb szerepemre készülök: az anyaságra. A foglalkozásomat tekintve operaénekes vagyok. A Kolozsvári Magyar Opera hivatásos szólistája 2oo7-től, előtte két évig az intézmény énekkarában énekeltem. 2oo6-ban szinte bedobtak a Csárdáskirálynő címszerepébe. Igazából kiskorom óta énekelek, mindig is a klasszikus műfaj állt közel hozzám, bár volt  idő, amikor a népdalokkal foglalkoztattak. Amikor a Muzsikás együttes Sebestyén Mártával együtt eljött Nagyváradra egy táncháztalálkozóra, teljesen beleszerettem a műfajba, éjjel-nappal a Muzsikás együttest hallgattam.  Emlékszem, hogy Csóori Sándor nekem adta a kis walkmanjét és egy kis kazettát, amiről hallgathattam a zenéjüket. 2o18-ban úgy hozta a sors, hogy összebarátkozhattam Sebestyén Mártával, akivel együtt  énekeltünk Selmeczi György szerzői estjén  Budapesten, és büszkén meséltem neki, hogy az a régi találkozásunk Váradon hozzájárult ahhoz, hogy egyszer hivatásos énekes legyek.

Vallásos katolikus családból származom, az idősebbik nővérem templomi orgonista volt, így többször nyílt alkalmam, templomi fellépésre, csak sajnos mindig nagyon lámpalázas voltam, és ez gyakran meg is hallatszott a hangomon. Később a nagyváradi konzis fellépéseken is betegre izgultam magam. Miután Kolozsvárra kerültem és láttam, hogy hisznek bennem és értékelnek, egyre inkább napvilágra kerültek a képességeim. 2o11-ben azt éreztem,  itthon már nincs mit tanulnom, egy szinten túl nem lehet tovább fejlődni. Még ugyanabban az évben egy meghallgatás alkalmával meghívtak Düsseldorfba, ahol, miután elénekeltem Puccini Bohéméletéből a főszerepet, Mimit, majd Leoncavallo Bajazzók című operájából Nedda szerepét, meghívtak társulati tagnak, így 2o12 – 2o16 között Németországban éltem, közben a kolozsvári szerződésmet is megtarthattam. Ezalatt beugrottam egy párizsi meghallgatásra, ahol ugyancsak a Nedda szerepére kerestek sürgősen új énekest, így a párizsi Bastille operában kezdtem el a rendelkező próbákat, majd a produkció karmestere meghívott Izraelbe egy operafesztiválra, amit nyaranta rendeznek a Holt-tenger mellett Massadanál. Ekkor már majdnem fél éve úton voltam egy-két hetes szünettel, pedig én csak Düsseldorfban akartam bemutatkozni. Így is folytatódott: Düsseldorf, Peking, Japán, Strassbourg, ahol három különböző alkalommal léptem fel. Épp tavaly nyáron énekeltem az opera repertoár egyik legszebb és legnehezebb szerepét Cso-cso-szánt Puccini Pillangókisasszony című operájából. Énekeltem két ízben a New York-i Metropolitan operában és Új-Zélandon is.

Most mégis itthon vagyok, itthon élek Kolozsvártól 8O km-re egy kis faluban, ahol a párom lelkész. Ha kérdezné valaki, hogy miért nem maradtam valamelyik ragyogó helyen, nehezen tudnék válaszolni. Legegyszerűbben csak úgy, hogy bár sok szép siker és taps vett körül, mégsem voltam sehol boldog. Mindenhol idegennek éreztem magam és magányosnak. A váradi lelkem mindenhonnan haza hozott.

2. Mit jelent számodra a váradiság ?

Várad nekem mindig  a fényes, isteni édes „ divina dolce …”  Horváth Imrét idézve , ahol a “fűzfa ciprusként zizeg “. Itt mindig korábban virágoznak a fák. Áprilisban szeretek jönni, hogy a zord erdélyi tél után érezzem végre a fényt, a meleget. A Körös-parton lakunk, ott nőttem fel, és mindig várom, hogy a töltés mentén elsétálhassak a vasúti hídig, közben bámulom a hattyúkat, az úszkáló kacsákat, vagy, hogy végigsétálhassak a Körös-parton egészen a központig, a Szent László hídig, onnan  tovább a Garasos hídig, a Szacsvay Imre szobráig.   Ez számomra olyan, mint egy meditáció: eszembe jut a gyermekkorom, az iskolai évek, a lógások, a csínytevések,  a nevetések. Ez a nosztalgikus hangulat a lélek világába vezet. Eszembe jut Szent László, a vár, a legendák, a bazilika, ahol anno énekeltem a miséken, a  kanonokok sora, a magnóliák, a szecessziós paloták, a költőóriás Ady, az én egykori iskolám névadója, a valamikori orsolyita zárda, a  híres EMKE kávéház, ahol Ady megismerte a múzsáját, Lédát, és ahol „a magyar lelkek forradalma“-ként  egy szűkebb körű társaságban pattant ki a Holnap irodalmi folyóirat megalakításának a gondolta. Nem véletlen, hisz Várad egy haladó szellemű, holnapra tekintő, nyugatra nyíló kapu volt, ahol nagy szellemi egyéniségek éltek és alkottak.

Mindebből vagyok. Ebből születik a lelkemben a szépség, a magasság és mélység, fény, ami kísér a színpadon, és ezért is van, amit közvetítsek.

Tizenhét éve nem lakom már Váradon, de annyira váradi maradtam, hogy nemcsak a nagyvilágban nem találom a helyem, de a csodás Erdélyben sem. Szívem szerint visszaköltöznék Váradra, ha volna egy opera, de legalább egy operett színház. Várad  nekem a „napfény íze”. Hiányzik ez a derű, az oldottság , a nagyvonalúság, az a kis bolondság, az én mediterrán világom, ahogy szoktam nevezni.

3. Mit kaptál az iskoládtól?

Emlékszem, mennyire felnéztem az általam ismert adysokra, a véndiákokra, már azelőtt is, hogy bekerültem volna az Adyba. Mindegyikről sugárzott az értelem, a műveltség, a kreativitás, az egyéniség. Öltözködésben is megvolt a saját stílusuk, laza lenvászon ing és nadrág, az oldalukon szütyő, nyáron saru szerű szandál. Az iskolának komoly presztízse volt, és nagyon büszkék voltunk arra, hogy adysok lehetünk. 1993 - 1997 között jártam oda, el sem hiszem, hogy huszonöt év telt el azóta.

Bár tudtam, hogy zenével fogok foglalkozni, és valójában a Művészeti Líceumba kellene mennem, mégsem azt választottam. Noémi barátnőmmel, akivel az általánosban is egy osztályba jártunk, tudtuk, hogy, ha egy kicsit is adunk magunkra, a magyarság emblematikus iskolájába fogunk felvételizni.

Az Adyba jutásért nagy volt a verseny. Mi lesz, ha nem jutunk be? De ”ne félj hajóm, rajtad  a Holnap hőse” - Ady szelleme kísért minket a sokszínű, új vizekre, amivel ebben az iskolában találkoztunk.

Tanáraim között voltak olyan kimagasló egyéniségek, akiknek nagyon sokat köszönhetek és szeretettel emlékszem vissza rájuk. Nagyon szerettem András Emesét, a magyartanárnőt, aki már az első líceumi évben összeállított nekünk egy műsort Kányádi Sándor verseiből a költő 65-ik születésnapjára. Meghatározó élmény volt, hogy a neves költő megtisztelt bennünket a jelenlétével. Meg kell említenem azt is, hogy a koreográfiában közre játszottak a Makai fivérek és a rendezésben Makai-Bölöni Judit, a mi Cseresznyénk. Egy másik esemény, ami Emese tanárnőhöz kötődik, a Karinthy műsor, az Így írtok ti. A New York kávéházat idéztük meg, ahol sok neves költő és író fordult meg, és akik pénz híján néha egy-egy frissen  alkotott írással fizettek N. Béla fizetőpincérnek. Noémi barátnőm alakította Karinthyt és én voltam N. Béla, a fizetőpincér. Annyira megszerettünk Karinthyt, hogy óra közben is olvasgattuk a műveit, ott kuncogtunk Noémivel együtt a pad alatt. Nemcsak azt köszönhetem Emese tanárnőnek, hogy már akkor színpadra kerültem és tulajdonképpen letette számomra a jelenlegi hivatásom alappilléreit, hanem azt is, hogy csodás magyaróráink voltak. Annyi érdekességet, új dolgot fűzött a témához, amiből később is építkezni tudtam.

Köszönöm Emesének a tiszadobi táborokat, ahol megint előadhattuk a Karinthy műsort, és ahol annyi kreatív tevékenységben vehettem részt. Ott ismertem meg a Gryllus testvéreket. A nagy tölgyfa alatti ökumenikus istentiszteletek és tábortüzek emléke örökre belém vésődtek.

Közkedvelt tanáraink között volt Miklós Mihály (Misi bácsi) történelem tanárunk, aki jó humorú ember, jó előadó volt. Élveztük, hogy oldottan lehetett vele beszélgetni.

Jankó Szép Sándor fizika tanárunk, egykori iskolaigazgatónk, akinek a tantárgyához nem fűzött minket nagy érdeklődés humán szakosok lévén, de bámulatos volt, ahogyan fel tudta kelteni a diákok érdeklődését. Gyakran eltért a leckéktől és a fizikának fikozófiai alapokat vetve az életről, az emberekről, a kordivatról, az akkoriban népszerű Barbi féle vékony nőideál haszontalanságáról, fiúkról, lányokról viccesen, a szerelemről, elegáns iróniával az emberi butaságról és sok más érdekességről. Szép lassan felemelkedtek a fejek, és mindenki elkezdett figyelni az emberre, a tanárra, aki az élet igazságaira tanít.

A klasszikus értelemben vett nagy tanítók közé sorolnám Makai Judit némettanárnőnket, akit mindenki Makanyónak hívott. Bár nem volt osztályfőnöknőnk, mégis vállalta, hogy elkísér minket a ballagáson, miután egy incidens következtében osztályfőnök nélkül maradtunk. Makanyónak volt mersze rendhagyó német leckéket tartani nem a hagyományos tankönyvből. Egyedi stílusa volt, szigorú, önérzetes jellem, művelt, jó humorérzékű. Nagy érdeklődéssel lehetett hallgatni mindazt, amit a német írókról, költőkről mesélt, egyes művek történelmi vagy társadalmi hátteréről, és sok másról, ami nem volt meg a tankönyvben. Néha élcelődött, szurkálódott, de soha sem alázott meg, ezzel is tanított. Szerette és tisztelte a diákokat. Kitűnő szervező volt, neki  köszönhettük a testvériskola kapcsolatot a bambergi Franz Ludwig Gymnaziummal. Sok szép barátság szövődött a német és magyar diákok között, diákcsere programok létesültek, utazások Németországba. Szép és élményekben gazdag diákéveink voltak, azt mondhatom. Maradandó emlék számomra, amikor a XII-ik osztály végén elmentünk hozzá szerenádozni. Ferenczy Béla (Citromka) festő-grafikus tanár úrral együtt fogadott minket, aki mindenkiről készített egy karikatúrát.

Dr. Horváth Gizella filozófia tanárnőt is nagyon szerettem, aki olyan pszichológia és filozófia órákat tartott nekünk, amik valóban lekötötték a figyelmünket. Emlékszem az izgalmas Debate vitakörre, amit ő hozott létre egy diákcsoporttal. Megismerhettük a tiszta és logikus érvekkel alátámasztott meggyőzés fortélyait. Sosem felejtem el az első ilyen vitaelőadást, aminek az volt a témája, hogy egy nő legyen-e inkább szép vagy okos.

Számomra ők voltak a nagy egyéniségek, de voltak olyan tanáraink is, akik nem tartoztak kifejezetten a kedvenceink közé, mégis egyediek voltak a maguk nemében, és sok mókás pillanatot szereztek nekünk.

Hogy mit adott nekem az iskolám? Kaptunk egy szellemi értékekkel teli útravalót, emberi méltóságban mérhető értékrendet. Ebből táplálkozom és próbálom újraformálni a világot a hangomon és a jelenlétemen keresztül.  

Köszönöm!

4. A könyvtárba járni egyszerű volt, mert csak át kellett lépni az osztályom melletti terembe. Nagyon szerettük Cseresznyét, a könyvtárosunkat, ezért is jártunk be szívesen. A  lelki bajainkat is orvosolta. Olyan dolgokat lehetett mgbeszélni vele, amiket a tanárokkal nem, és otthon, a szülőkkel sem. Például, hogy nem vagyunk megelégedve a külsőnkkel, ami tipikus serdülőkori probléma.

 Számunkra a könyvtár egy oázis volt. Könyvekkel ismerkedtünk, festményalbumokat nézegettünk, lexikonokat böngésztünk (többes számban, mert szinte mindenhova Kordics Noémi barátnőmmel jártunk, aki padtársnőm is volt).  Egy ilyen csodás Dali albumot nézegettünk egyszer a Majomszigeten, amikor az első órára már becsengettek, és mi késve érkeztük. Akkortájt az volt a szokás egy ideig, hogy akik késnek, azokat kizárják az első óráról, így kinn rekedtünk Noémi barátnőmmel és Jakabffy Samuval, akinél a Dali album volt. Mondanom sem kell milyen kellemesen telt az az óra!

A könyvtár sok kedves emléket idéz, annál is inkább  mert az a szerencse ért, hogy az érettségi után helyettesítő könyvtáros lettem 1997/1998-as tanévben. Nagyon izgalmas volt. Még egy lopási akciót is lelepleztem a diákok segítségével. Abban az időben elég ritka volt spanyol-magyar szótárt találni, de a mi könyvtárunkban az is volt. Egy diák, aki gyakran járt könyvtárba és sokszor bement a főutcán található antikváriumba is, egy napon megtalálta ezt a szótárt az antikváriumban. Rájött, hogy ez a szótár csakis a mi könyvtárunkból származhat, biztosan valaki kicsempészte és eladta. Meg is találtuk a tettest, detektívregénybe illő módon visszaszereztük a szótárokat. Ebben az időszakban fedeztem fel a regényolvasás örömét, Hrabalt, Sienkiewiczt , Hašeket, Camust, Kunderát. A diákévek alatt legtöbbször csak a kötelező olvasmányokra szorítkoztam, inkább a költészet híve voltam és mindenek felett Karinthy rajongó.

Mindent összevetve: az adys évek, a szerenádok, a ballagás, a tízéves találkozó, már a húszéves is, nagyon jó hangulatban teltek. Lélekben még mindig tizenévesen várom, hogy minderről az én kis Annámnak meséljek majd egyszer.