Mivel foglalkozom?

            Szerencsére azzal, amit a legjobban szeretek: irodalommal.

Érettségit követően Kolozsváron tanultam, magyartanár lettem.  Pályámat, nagyváradi lévén, szülővárosomban kezdtem, azóta is itt tanítok, jelenleg a Szacsvay Imre Általános Iskolában. Nagyvárad számomra mindig az anyaország  közelségét, a szabadságot, a kultúrát,  a magyarságom megélésének lehetőségét jelentette olyan elődök nyomában, mint Ady Endre, Juhász Gyula. így soha nem is volt kérdés, hogy egyetem után Váradon folytatom. 

Több, mint húsz éve olvasom újra évről évre a Toldit, a János vitézt.... és még sorolhatnám, újabb és újabb generációkkal örülök annak, hogy mindig győz a jó, a rossz elnyeri méltó büntetését, aki szorgalmas és végsőkig kiáll az álmaiért, az mindig eléri azokat. Később tinédzser szereplőkért izgulunk, hogy végül megtudjuk: „ha becsülettel járjuk a magunk útját, eljutunk oda, ahova indultunk”. Szerintem az olvasás az az eszköz, amelynek segítségével a gyerekek a maguk útjára bukkanhatnak, nincs szebb annál, mint velük együtt keresni azt.

Mit kaptam az iskolától?

            Mindent. Önmagamat.

Nagy szeretettel gondolok vissza adys éveimre, melyek a pályámból adódóan talán elevenebben élnek bennem, mint diáktársaimban.

Az olvasás szeretete volt az, ami az Adyba vezetett, nyelv szakon, E-s diákként  kezdtem meg tanulmányaimat, a sötét folyosón is túl, ott, ahol Cseresznye az úr...jelenleg, ugyanis akkor még a mi osztálytermünk volt a mostani olvasóterem. Huszonkilencen vágtunk neki a nem mindennapi próbatételekkel tarkított útvesztőnek. Az első hetek tájékozódási kihívása után az iskola labirintusa számomra valódi jelképpé nőtte ki magát: az újjászületéshez, a felnőtté váláshoz vezető úttá vált. Nap mint nap jártam ezt az utat, egyre gazdagabb tudással, megküzdve a  latin óra bemagolandó ragozási rendszereivel, a hegyi kecske előfordulási helyeinek lokalizálásával, a bakugrás borzalmaival, melyeket ugyanolyan kritikusan szemléltem, mint oly sokmindent a saját diákjaim is. Ahol nem tudtam teljes valómmal a témával azonosulni, ott emlékezetes kemps-partikkal igyekeztem gyorsítani az idő folyásán.  Ami maradandóan rögzült bennem, az az a tudás, ami  önmagam megismeréséhez vezetett: az osztálytársaimmal való közös kirándulások, különböző műsorok, maturandusz, búcsúztatók összeállítása, a Kányádi Sándorral való találkozás egy a verseit megszólaltató előadásunk után, a magyarórák, ahol annyi világba léphettem, ahány művet olvastunk, a tanórákat fűszerező mexikói utcazenészek dallamai, a könyvtári látogatások, a Horváth Gizi tanárnő filozófia órái....

A tizenkettedik osztály végeztével megtaláltam a kincset a labirintusban, annak a felismerését, hogy ki vagyok, és minek kell lennem.  Azóta magyartanárnak álltam, aki minden órára magával viszi azt a diákot is, aki annak idején önmagát kereste. Vele tudom húsz éve kézen fogni saját útkereső diákjaim.