Sínen vagyunk

„sínek között és kerekek között,

a bús idő robog fejem fölött,

és a halál távolba mennydörög,

egy percre megfogom, ami örök,

lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.”

 (Kosztolányi Dezső: Mint aki a sínek közé esett…)

Úgy jártam én is, mint a szegény kisgyermek (vagy sokkal inkább a bús férfi) Kosztolányi verseskötetében. Volt osztályfőnököm, Ciubotariu Éva kérése lökött a sínek közé, mely szerint írjak ebbe az emlékkönyvbe valamit, ha már 250 éves lett az Ady, én meg diákként nyolc évet töltöttem a falai között. És most a fejem fölött a megidézett múlt kerekei suhannak el, ezért próbálok úgy szabadulni ebből a helyzetből, hogy valami olyat írok, ami másokat is érdekelhet, és nem hagyják abba ennek a szösszenetnek az elolvasását néhány sor után. Kedves olvasó, tarts velem, hátha sikerül valami olyat találnom, „ami örök”, és magadra ismerhetsz ennek az öregdiáknak a visszaemlékezéseiben!

Azért is választottam mottónak Kosztolányi 112 éves sorait (iskolánk jogelődje már akkor is öregnek számított, 139 éves volt), mert ő is a megállapodott férfi létből tekint vissza gyermekkorára. Érdekes további párhuzam: ő is egy határ közeli városból (Szabadka) tette át székhelyét Budapestre, mint én. Abból a felnőtt világból néz, mely jó esetben egy megfelelő irányba futó életpályával azonosítható. Persze nagyon különböző vágányokon haladunk: valakit fáradhatatlan mozdony repít előre, mások lassabban, több megállót vagy épp vakvágányt érintve utaznak. Van, aki nyílt pályán robog, de olyan is, aki szűk, hegyi sínpáron kell felvonszolja rakományát. Egy biztos: ezek már nem azok az idők, amikor szabadon kószálhattunk bármerre, és vargabetűinkért sem kaptunk komoly dorgálást. Amikor még bármerre indulhattunk, mert tanáraink szerint minden út nyitva állt előttünk.

Oda jutottunk, hogy a család az egyik, a munka és karrier a másik sín, az ablakon kinézve pedig az elsuhanó táj a mindenkori jelenünk, de előre tekintve is csak a közeljövő körvonalai derengenek fel. Az örökös zakatolásban nincs időnk, lehetőségünk visszafelé tekintgetni, más pályára állni nagyon nehéz és kockázatos, visszafordulni pedig lehetetlen. Így lassan elhisszük, hogy ez a mi utunk, nem is lehetett volna más, elfeledve azt az állomást, ahonnan úgy tűnt, egyetlen sorompó sem állhat utunkba. Ezért is örülök, hogy most a sínek közé estem, és ha csak egy percre is, de felmutathatom az emlékezetemben élő közös kiinduló állomásunkat, az Adyt.        

Az 1990-1998 közötti évek, amikor adys voltam, nem csak az én életemben volt izgalmas és változó időszak, hanem iskolám, szűkebb és tágabb pátriám számára is. Kilencvenben vette fel Ady nevét az iskola, és lett teljesen magyar nyelvű. Akkor indult először ötödik évfolyam, két osztály, mi bések voltunk. Hirtelen ránk szakadt a szabadság, mi már ebbe nőttünk bele. Nem voltak könnyű évek, a román gazdaság is erősen megszenvedte ezt az időszakot, de az anyagi gondok ellenére mindannyiunk szeme előtt a pozitív változás reménye lebegett. Vár minket a nyugat, lehet majd utazni, mire nagyok leszünk, sokkal jobb életünk lesz, mint a szüleinknek. Ehhez csak egy dolgunk van: tanulni. Elég egyszerűnek tűnt ez a képlet. Számunkra nagyon szép csengésük volt olyan szavaknak, mint demokrácia, kapitalizmus, piacgazdaság, szabad választások. Ez a jövőbe vetett naiv hit az újabb generációknak már nem feltétlenül adatott meg. Bele sem merek gondolni, hogy egy mai ötödikes az Adyban egyszerre kell megküzdjön iskolai feladataival, helyt kell állnia a közösségi médiában, kezelnie a klímaszorongást, feldolgoznia a világjárványt és a szomszédban dúló háborút. Nekem meg annyi gondom volt (amellett, hogy szerény román nyelvtudásomat igyekeztem görcsösen palástolni), hogy lesz-e másnap radírfoci az osztályteremben, megvonalaztam-e minden füzetemet vagy kijavította-e már Kovács Erzsi a verselemzéseket.

Az a nyolc esztendő jelentette számunkra azt a biztos alapot, ahonnan nekirugaszkodhattunk a felsőoktatásnak. Ott váltunk olyan emberré, akik ma is vagyunk, de az Adyban felszedett tudás nélkül esélyünk sem lett volna egyetem vagy főiskola közelébe jutni. Igen, leginkább lexikai tudást köszönhetek volt iskolámnak. Mint mindenkinek, voltak jó és rossz tanáraim, ám az elavult tankönyveink és a nem épp haladó pedagógiai módszerek dacára olyan közegben mozogtam (ez már akkor sem volt igaz minden osztályra), ahol a tanulásban láttuk a kitörés lehetőségét. Éretlen gyerekként, majd fiatalként fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzem a pusztán lexikai tudásra építő oktatási rendszert, mely nem törekedett arra, hogy megtanítson gondolkodni. Mint ahogy szentírásnak vettem a tananyag mögött húzódó ideológiát is, mely a szülőföldünkön való feltétlen megmaradást és a kisebbségi lét erkölcsi felsőbbrendűségét hirdette. Megfellebezhetetlen igazságként tekintettem arra a belénk plántált, mártíromságközpontú világképre, hogy a közösség sorsa fontosabb az egyénénél. Pedig mai fejjel látom, milyen gondolatébresztő vitákat lehetett volna erről is tartani. Ezért is volt üdítő középiskolai osztályfőnökünk, Ciubotariu Éva, aki mindig arra biztatott minket, hogy „add el magad!”, elindítva minket az önmenedzselés felé.

Meghatározó élményeim kötődnek az Adyhoz. Kirándulások Závóval (Závodszky Tamás), hógolyócsaták az udvaron, tánciskola, zenés bulik saját, rikító színű üdítőkkel és reszelt sajttal borított szendvicsekkel. A felejthetetlen sulinapok: tanár-diák focimeccsek a jelmezben érkező tanárokkal, a földrajzteremben VHS-ről megtekintett Forrest Gump, és mintha az öregdiákokat is akkoriban kellett volna fogadnunk. Szereplés a Birkaiskolában (rendezte Kovács Erzsi), belesülés egy Kosztolányi-versbe (Akarsz-e játszani?), maturandusz, ballagás. Találkozás Kányádi Sándor bácsival a díszteremben, olimpiászokon való részvétel Váradon, irodalmi versenyek Szekszárdon, Tusnádon. Első barátságok, szerelmek, verekedés, lógás, a kistornaterem kellemetlen szaga, a sötétfolyosó, a könyvtár nyugalma, az egy évfolyammal alattunk járó csinos E-osztályos lányok, közös színházlátogatások (ahol A dzsungel könyvében épp ezek a lányok statisztáltak) – hosszan sorolhatnám.

De nem teszem, inkább arra kérem minden olvasómat (azt a keveset, aki kitartott az utolsó bekezdésig), hogy idézze fel arra a bizonyos mágikus percre saját emlékeit. Addig sem kell a bús idő robogását hallgatni, vagy azt a bizonyos távoli mennydörgést…

Nagy Péter