Te szegény

A mai Ady Endre Elméleti Líceum a Moscovei utca 1-ben (nekem Majomsziget) valamikor a hetvenes-nyolcvanas években a Mogyorós Sándorról Alexandru Mighioroşra románosított, magyar pártaktivista és román kommunistának a nevét viselte. Na, ekkoriban jártam én ebbe a gimnáziumba talán egy fél évet se, amíg ki nem rugattam magam. Az a hír járta erről a Mogyorósról (született Nagyszalontán), hogy a szekuritáte első igazgatója volt Bukarestben. Róla, ki másról nevezhették volna el az egyetlen magyar nyelvű középiskolát, az Ady Endre Elméleti Líceum elődjét Nagyváradon.

          Ebben, a még nem Ady nevét viselő iskolában megkergettek. Ladányi Mihály, a csavargó, a piás, az árokban alvó részeges disznó költő Dobszóló című verseskönyvét olvastam éppen. Persze, a pedellus, az iskolaőr, aki megkergetett ezt nem tudhatta, csak azt, hogy már sötét van, és én még mindig az iskolapadban ülök, és olvasok. Minden este végigjárta a folyosókat, benyitott az osztálytermekbe, lekapcsolta a villanyt, télen ellenőrizte a kályhákat. Fával fűtöttünk. Azt hiszem, ott akartam aludni, ami illett volna is a helyzethez, meg az én akkori csavargós világomhoz. Az osztálytermünk Kufsteinnel, a könyvtárral volt szomszédos, ajtó is volt a két terem között, amit soha nem nyitottak meg. A néhány napra kicsapott diákok az egy-két-három napos büntetésüket itt tölthették le, papucsban. Ezért neveztük el a könyvtárat Kufsteinnek, ahol az elítéltet, például Ara-Kovács Attilát (a későbbi, Romániában egyetlen számizdat, az Ellenpontok alapítóját, majd Európai Uniós képviselőt) gyakran látogattuk.

Nem engem akart a portás, a könyvet kérte. Én meg nem adtam. Nem adhattam, mert nem az enyém volt. Kölcsönkönyvet nem ad csak úgy oda az ember egy idegennek. A pedellus idegen, a portás idegen, az iskolaőr idegen. A portás az ajtóban, én a könyvvel a kezembe, ami akkor még Szlafkay Személy Attila tulajdona (később azt hazudom neki, hogy nem találom, és megtartottam magamnak). Megyek a pedellus járőr felé, mintha engedelmeskednék. Oda érek, áttörök rajta, kifutok mellette. Nem bukott fel, futott utánam, kergetőztünk.

Két-három hónapja, szeptemberben költözött az osztályunk ebbe az épületbe, miután a régiben, a kettes számú Samuil Micu Klein utcai iskolában, a református templom mellett megszűnt a magyar nyelvű oktatás, és a magyar gimnáziumi osztályokat a városban mind ebbe az épületbe, a későbbi, a rendszerváltás utáni Ady Endre Elméleti Líceumba zsúfolták. De akkor még Alexandru Moghioroș. Gyakran megtette ezt, gondolom központi utasításra a város vezetése: megszüntették a vegyes tannyelű iskolákat, és kevesebb osztállyal indítottak teljesen magyar nyelvű általános iskolát, gimnáziumot. Majd két-három év múlva, mondván, hogy nincs helye a szegregációnak, szétszórták a magyar osztályokat a román iskolákba, ismét kevesebb magyar osztályt indítva. Így kerültünk mi talán 1970 vagy ’71-ben a 2-esből tanárostúl a 3-as iskolába, a nagyszalontai Mogyorós Sándorról románosított Alexandru Moghioroșba, és lettünk a város egyetlen magyar nyelvű gimnáziuma.

Az egykori Orsolya-rend többszintes, sokfolyosós „iskola kolostorának” labirintusában nem ismertem ki magam, előfordult, mint a burleszkben, hogy az engem üldöző iskolaőrrel szembefutottunk egymással. A portás többször elém került, mintha én üldözném őt, majd újra és újra át kellett törnöm rajta. Ladányi Dobszólóját ugyan kimenekítettem, de másnap felismert a portás iskolaőr, mehettem volna papucsban Kufsteinba én is, ha ki nem hagyom azt az évet iskolástul, mindenestül egy kis ordenáré román ellenes magyarkodással, amit akkor még hőstettként éltem meg. Ma már szégyellem. Ki nem csaphattak, kicsapattam magam. Ugyanis Ifjúné, a megyei tanfelügyelő felségének román irodalom óráin nem voltam hajlandó románul megszólalni. Szégyellem ma is.

Iskolakezdés. Monopol

Ceauşeşcu 1971-ben Kínából haza érkezve, annak mintájára már a repülőgépen meghirdette saját kulturális forradalmát. A korábbinál drasztikusabban cenzúrázták már nem csak a napi (párt)lapokat, hanem az irodalmiakat is. Ettől kezdve arról már egy novellában sem lehetett írni, hogy az építkezésen lopják a homokot, a cementet. Az irodalmi homokot, az irodalmi cementet.

Nem rendszeresen, de gyakran, és meglepetésszerüen ügyeletes tanárok várták a diákokat az iskolakapuban, többnyire a leggonoszabbak. Legalábbis ott úgy viselkedtek, hogy ők lehessenek a leggonoszabbak, de legalább annak látszanak. Hajpántot, szoknyaméretet, karszalagot, a fiúk hajhosszúságát ellenőrizték a gimnázium előtt a kapuban, szinte már az utcán, amit ma nagy nyilvánosságnak mondanánk. Mai napig tartó szomorúság, hogy élvezték is.

          Áll a kapuban két oldalt egy-egy tanár ollóval a kezében, mellettük az ügyeletes diák vigyorog. Csak a tanár méreget szemmel, ha rendellenességet talál, jó esetben hazazavarja a 14-18 éves diákot hajpántér, karszalagér, a lányok szoknyáját gyakran felhasítják, ha térd fölött van vége.

A karszalagot, vagy karszámot a civil ruhán is viselnünk kellett, az élet egy rövidebb szakaszában pedig tilos volt civil életet nem egyenruhában élni, nem mehettél anyáddal apáddal vacsorázni csak egyenruhába öltözve. A karszalagunk volt az egyenruhánk. De ez rövid ideig tartott, hamar visszaállt az emberibb szocialista rend, és csak az iskolában, oda menet, és onnan távozóban volt kötelező az egyenruha, a karszalag. Sötétedés után diák nem tartózkodhatott az utcán csak felnőtt, szülői felügyelet mellett. Ez is egy rövidebb korszak.

A karszámon, fekete alapon sárga festékkel, a diák azonosító száma volt olvasható. A szegényebb, és a kreatívabb szülők a három-négy négyzetcentiméteres vásznat beszegték, és sárga vagy fehér cérnával rávarrták a diák azonosítószámát, amit az iskola igazgatóságától megszereztek. Lehetett őket sajnálni, vagy irigyelni. Na, de ők is éreztek valamit.

Az iskolakapuban a szigorú ügyeletes tanárok ezt az egyéni kreatúrát egy mozdulattal – vagy kettővel, vagy annál mégis többel – egyszerűen letépték, a patenteset könnyebb volt. Addig tépték, amíg a kezükben nem maradt, utána eldobták. Az ügyesek – vagy a bénák – négy sarokban négy patenttel fogták fel a kabát, vagy az egyenruha ingecskéjének a jobb karjára ezt a jövőcsökevényt. Így ők is, meg az ügyeletes tanárok könnyen megszabadulhattak a kis vászondarabtól.

A gimnázium negyedik osztályában nyolcan voltunk fiúk, a többi, tizennégy lány. Jó arány, meg is látszott rajtunk! Egyik reggel, egyikőnket a hosszú haja miatt félreállították az iskolakapuba. Nyiratkozz meg! Nem borbélyhoz ment, és nem haza: bevárta a többieket, bevárt minket a bejárat előtt, bevárta a későket, kicsalogatta azokat, akik már az osztályukban voltak. Álltunk sorban az iskolakapu mellett. Ki igen, be nem. Gyorsan híre ment a heccnek. Úgy döntöttünk, hogy mind kopaszra nyiratkozunk. Csak Lali nem tartott velünk, akinek akkor már tartós nője volt, osztáltársunk, a Zsuzsa, aki megtiltotta neki a lázadást, meg amúgy is lelkésznek készült, az apja presbiter, miért kellene lázadnia.

Kivártuk egymást a borbély előtt, csaknem dél volt már, az iskolába visszamenni egy féliskolányi fiúnak, kopaszon rossz döntés lett volna. Vásároltunk az egyik közeli alimenetárában egy, vagy két liter Monopolt, felmentünk a Macskadombra, a Gomba vendéglő közelében leültünk a fűben, és jól berúgtunk. Másnap a gimnázumban sok, a mi osztályunkban összesen hét kopasz ült az iskolapadban, a lányok röhögtek, mi meg vártuk a botrányt. Eszünkbe sem jutott, hogy lázadunk. Kirúgás lett a vége, Kufstein, de hazaküldeni – mint az előző nap - már senkit nem lehetett. A nagy csajozásból csak Lali maradt ki, akinek akkor már állandó nője volt, és apának meg lelkésznek készült, máig nem tud róla.

*

Meg lehetett úszni az iskolakapu előtti ellenőrzést, ha jóval a kezdés előtt érkeztél, vagy, ha késtél tíz percet, negyedórát. A portás, pedellus, iskolaőr jóindulatán múlott, beenged-e. Többnyire beengedett, ha látta rajtad, hogy fogorvostól jössz. Te szegény.

 

Majomsziget

Ma is ott van az iskolakapuval szemben, de már nem majomsziget, és nem is a Majomsziget. A Majomsziget eredetileg egy nyilvános vécét körülvevő aprócska park volt, kistermetű fákkal, bokrokkal, amelyet derékmagasságig érő, kovácsolt, sokszögletes fémkorlát kerített körül a színház mögött és a gimnázium előtt. Ezen ücsörögtünk, mint a majmok. A srácok a csajokat várták, a csajok a srácokat. Az iskolapadból. Aztán mindenki világgá ment a párjával. Öröm volt világgá menni! Ott kellett csak nagy bátorság a cigizéshez. Én legtöbbször Csillára vártam.

Demkó bácsi

Magyar történelmet a romániai magyar iskolákban nem tanítottak, a gimnázium harmadik évfolyamának „Világtörténelem” tankönyvében Magyarország, a magyarság történelme talán egy oldalt kapott, egy nagyméretű, csaknem féloldalt kitöltő fotóval. Az általános iskola nyolcadik évfolyamán, és a gimnázium negyedik évében Románia történelmét román nyelven tanították a magyar tannyelvű iskolákban, osztályokban is. Románia történelméből kötelező volt érettségi vizsgát tenni román nyelven.

          Demkó bácsi magyar irodalmat tanított, ami nehezen képzelhető el történelmi háttérismeretek nélkül, ő meg nem is akarta másként elképzelni. Amikor úgy gondolta, hogy elérkezett az ideje, kinézett a szemüvegéből és szűkszavúan azt mondta: zárójel! És elkezdte. Tartott egy sűrű magyar történelemórát. Jegyzetelni nem engedett, elvárta – elvárta? megkövetelte! -, hogy a ceruzát tegyük le a kezünkből. Huszonketten voltunk az osztályban, huszonkét ceruza koppant egymás után az asztalokon, kicsi kis géppuskatűz sorozat tompított hangját hallatva.

          Amikor Demkó bácsi befejezte magyar történelmi felvilágosításunkat – mondjuk Vitéz János, és Janus Pannonius kapcsán Mátyás király udvaráról, és a trónöröklés belső harcairól, az egyház szerepéről ebben – letette ő is a töltőtollat, és nagyjából negyedórára elhagyta az osztálytermet. Azt, hogy az iskola épületéből is kilépett, csak sejtettük. Amikor visszatért, erős rumszagot árasztott.

          A számtalan feljelentésről csak jóval később szereztünk tudomást. Hogy ezekben a rumok elfogyasztása is szerepelt, vagy csak a tantervtől jelentősen eltérő szemléletű magyar irodalomóra, nem lehet tudni.

De feljelenthették őt akár azért is, mert, ha nem is volt kötelező olvasmány, elvárta, hogy a nagyváradi diák alaposan ismerje Dutka Ákos: A Holnap városát, Juhász Gyula, Emőd Tamás verseit, Nagy Endre: Egy város regényét. A Holnaposokat. A könyvtárban, azaz Kufsteinben ezek még voltak. Adyt a tankönyvek is megemlítették.

Sokan, mint a gonoszok

Pataki előtt voltam a naplóban, Papp, Pataki. Ha ő hiányzott, én biztosan feleltem egész nap, minden órán. A napi felelős jelentette a hiányzókat minden óra előtt: Tanár elvtársnak /elvtársnőnek jelentem, az osztály létszáma ennyi, hiányzik Pataki István.

Biharról járt be Nagyváradra Pataki, gyakran elsőként érkezett, és ha már unta, hogy még mindig nincs az osztályban rajta kívül senki, megreggelizett és azonnal, még az első órakezdés előtt eltűnt, hazament. Télen, a disznóvágások idején csak a disznótoros szagokról sejtettük, hogy ő már volt iskolában.

Pataki Pista is írt verseket, nagyon korán közölte is ezeket. Az abszurdoid Páskándi hatása alatt élt. Passzus című első könyvét én adtam ki a Pesti Szalonnál Budapesten a kilencvenes évek legelején. Ilyeneket írt (emlékezetből idézem, mert könyvem nincs):

kerítésnélküliház

kertnélküliház

kéménynélküliház

falaiközöttién

 

Meg ilyet is: Vadászaton

Nyúl

róka

farkas

medve

jaj,

vetkőzöm,

én

 

1970-ben, vagy ’71-ben! Aztán meg bluesokat. Aztán meg elhallgatott. Aztán meg egy, a rendszerváltás utáni találkozónk után, amikor jogosítványt kockáztatva kívánságára Váradról ittasan kocsival haza szállítottam Biharra, búcsúzáskor, gondolom hálából, azt mondta nekem: te is a zsidók seggéből bújtál ki.

Szlafkay Attila műfordítóként felvette a Személy nevet, amit Ara (akkor még Kovács) Attila (mint láttuk, szintén motoros a Moghioroşban) adott neki. Szlafkay Személy Attila németből fordított, románból meg Mircea Dinescu verseket, később műfordítás kötetei jelentek meg már Magyarországon.

Ara–Kovács Attila

Ara, akkor még csak Kovács Attila filozófiai dolgozatokat, na, meg kafkás novellákat írt akkoriban (1970-71). Egy köteget ezekből rám bízott, majd néhány hét múlva megkért, hogy égessem el, mert ő már nem akar, nem tud író lenni. Nem tettem eleget a kérésének, de a gépelt iratok eltűntek a költözések során.

          Előfordult, hogy egy-egy éjszakán többször elkísértük egymást hazáig. Ő a szüleivel a Gilányin, én a Rogériuszon laktam, ő Nagyvárad déli, én a város legnyugatibb negyedében. Villamos már nem járt, de mintha mégis. Egy ilyen éjszakai séta alkalmával megállt a Transzilvánia étterem Bémer téri hosszú fala előtt a két széles ablak között, mögöttünk a színház, előttünk a Körös-híd és azt mondta patetikusan: azt szeretném, hogy itt végezzen velem a sorozattűz. Tizenhét-tizennyolc éves kölykök voltunk - szülői felügyelettel.

Mohácsi Laci osztálytárs is írt egy verset. Egyet biztosan. Bátor fiú volt, a folyósón is képes volt így köszönni: Kitartás, éljen Szálasi, és hozzá kart is lendített. Szalárdról járt be, nagy csajcsábásznak állította be magát. Könnyű volt az ingázóknak: befelé, meg hazafelé is, fiúk és lányok között számos alkalom adódott a búgásra télen a távolsági buszon, nyáron a mezőn.

*

Megalapítottuk a KOMOPASZEPA (Kovács-Mohácsi-Pataki-Személy-Papp) irodalmi társaságot, és a „szervezet” kiadványának egy néhány példányos iskolai szamizdatját is összegépeltünk. Versek, fordítások, novellák. Egyik példánya éppen ezekben a hetekben került elő (2019 legeleje).

*

Demkó tanár úr havonta egyszer rendkívüli irodalmi órát tartott délután. Nem volt kötelező a megjelenés, sőt, de jöttek párhuzamos osztályokból is, sőt másodikosok, harmadikosok (tízedikesek, tizenegyedikesek is). Minden hónapra kiadott egy olvasmányt, amit majd a délutáni rendkívüli órán elemezni kell. Ennek az elemzésnek megvolt a kijelölt felelőse. Kovács (akkor még nem Ara) Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényét kapta. Attila már akkor is, tizenhét-tizennyolc évesen kozmopolita hírében állt, és a tanári katedráról, ahol előadását számunkra, osztálytársai számára megtarthatta enyhén szólva leteremtette a remekművet. Demkó tanár úr összeomlott. A kedvenc, sőt, a legokosabbnak tartott tanítványa az ő kedvenc regényét végezte ki. Nekem, különösen ma, meggyőződésem, hogy igazságtalanul! De nagy esemény volt, dráma a késő délutáni osztályteremben.

*

Voltak negatív tanárhősök, akiktől szintén sokat lehetett tanulni.

*

Citromka. A töpörtyű nagyságú szőke rajztanár. A galériában kiépített fotóműhelyével.

*

Patakit többször próbára tettük. Rendkívüli memóriája volt. Elolvasott egy két-három oldalas szöveget, majd néhány percen belül – de csak azon belül – szinte szó szerint visszamondta. Aztán soha nem emlékezett rá. Egyszer, egyik szünetben Mark Twain Taliga című regényének egy részletével vizsgáztattuk. De Kosztolányit is visszamondott, azt azonban annyira nem szerette.

*

Küldözgettük a verseinket a lapokhoz. Patakival egyszer Kolozsvárra is felutaztunk, de csak elsétáltunk (többször) az Utunk szerkesztőségének főtéri kapuja előtt, bemenni nem volt bátorságunk. Kéziratainkkal a zsebünkben a következő vonattal hazautaztunk. Aztán írtunk egy levelet K. Jakab Antal szerkesztő, kritikus, levelező rovatához, ami így kezdődött: Tisztelt szerkesztő elvtárs! Ne haragudjon, hogy levelünkkel íróasztalán lábatlankodunk… A többire nem emlékszem.

*

1971 decemberében, éppen két hónapja múltam tizenhét, elfogadta a nagyváradi pártlap, a Fáklya három versemet, Nagy Béla lehetett a hétvégi melléklet rovatvezetője. A közlés feltételéül szabták, hogy változtassam meg a nevem. Papp Józsefként nem jelenhetek meg, mert azonos nevű szerkesztő vezeti a lap gazdasági (!) rovatát. El lehet képzelni, milyen lehetett az 1971-ben! Csütörtök volt, szombaton jönnének a versek. Tél és hó. Akkor még lehetett kapni a boltokban Egri Bikavért, vettünk egy üveggel, és a Garasos híd Szacsvay szobor felöli oldalán, lent a parton, a hóban elkezdtük találgatni a nevem. Váradi Akármi nem lehetek, mert akkor volt már egy elsőkötetes Kölyökharcsás Váradi B. László. Mi legyek? Közeledett a határidő, a 14 óra, a bort pedig már megittuk, ennek ellenére fáztunk. Legyél Kőrössi, mondta Tüzes Bálint, aki akkor nem csak felfedezőm, hanem keresztapámmá lépett elő, és ezt korai haláláig emlegette. Rendben, de ne ypszilonnal! Ne! De azért a két ss-t megadom neked. Így lettem sokáig Kőrössi Papp József, aztán csak Kőrössi, majd Kápéjé is.

Sziszi néni

Sziszi nénit kedveltük, földrajzot tanított, és egyben az egyik igazgatóhelyettes is volt. Sokat utazott külföldre, olyan országokba is, amelyekről – Kína például – álmodni sem lehetett. Sok órája kimaradt emiatt, de amikor megérkezett mesélt. Mesélt, mesélt, mesélt.

          A tanárok, különösen az ügyeletesek az órák közötti szünetekben fegyelmező szándékkal gyakran látogatták az osztályokat a Moghioroșban. Egyik alkalommal a nagyszünetben Sziszi néni lépett az osztályterembe, és igazi bulizós hangulattal szembesült. Tizenkettedikesek voltunk. A lányok, a vendéglányok is csaknem combtőig hajtották fel a szoknyájukat, eldobták a hajpántjukat, nagy jövés-menés, dal és kacagás, rendetlenség. Világvége hangulat mondjuk félévvel az érettség, és az érettségi előtt.

          Sziszi néni megkérdezte, mit jelentsen ez. Választ nem kapott. Ki az osztályfelelős? Kovács Attila (akkor még nem Ara-Kovács, de már a későbbi Ellenpontok című szamizdat alapítója) jelentkezik. Sziszi néni ránéz, ismeri. Te maradj csendben! Ki az UTC (KISZ) titkár? Attila ismét jelentkezik, mert akkoriban éppen a kommunista jelenét élte, amellyel a vallásos múltját váltotta fel. Attila! Te maradj csendben. Én is így gondolom – mondja a későbbi Ara–Kovács -, de előtte elmondanám, hogy…

Na, de akkor már nem volt más választás, mivel maradt a bulizós hangulat, Sziszi néninek kellett távoznia. Ez már az orgia kezdete.

Elővették az osztályfőnököt az igazgatóságon, szegény Tomory bácsit, az orosztanárt, aki már senkit sem tanított, mert az oroszt nem tanították, de nyugdíjazásáig valahogy ki kellett tartani. Attilát pedig tiszteletlen viselkedése miatt, na, meg, mert nem képes fegyelmezni az osztálytársait, - „mindent megengedsz Attila az osztályteremben” - tanári kar elé citálják. Felróják neki összes bűnét, főleg liberalizmusát, akkor azt mondták: engedékenységét: fogalma nincs, mi történik az osztályban, elengedte a gyeplőt, a lovak közé dobta a vezetőszárat, képtelen fegyelmet tartani, pedig az nem is lenne olyan nagy ügy, hiszen alig vagyunk huszonketten, abból is naponta hiányzik több, érettségire, felvételire készülő, külön órára járó osztálytársunk. Egy utecsista (KISZ) vezetőhöz nem méltó magatartást tanúsít. Satöbbi.

          Attila többször szót kérne, de nem adnak neki, az utolsó szó jogát mégis megkapja. Demkó bácsi ül mögötte, a mi drága magyartanárunk, aki magyar történelem órát is tart magyar órán. Ő nem tagja a tanári karnak, csak valahogy ott van.

          Tisztelt Tanári kar! Én ezzel az eljárással nem értek egyet, nem fogadom el ezt a testületet. Kérem, amennyiben készül jegyzőkönyv, felszólalásomat szó szerint rögzítsék, elvégre megválasztott osztályfelelős, és UTC (KISZ) titkár vagyok. Így Attila.

          A mögötte ülő Demkó tanár úr (sohasem elvtárs), Demkó bácsi hátulról megragadja a derekát, és megpróbálja Attilát visszarángatni a padba. Hallgass! Hallgass! Ülj le! Hallgass! De ő ellenáll, újra és újra felülkerekedik , vagyis talpára áll. Kivezetik a teremből, és három nap Kufsteinre ítélik. Irány a könyvtár.

*

Meg kell mondani, hogy a tanáraink védeni akartak bennünket, és a magyar nyelvű gimnáziumot féltették. A rendszer, és a román iskolarendszer összes szeme minket figyelt, a magyar nyelvű iskolákat, gimnáziumokat, és óvodákat. Keresték a támadási pontokat. Ha voltak is rosszindulatú tanáraink - mert persze, hogy voltak, hol nem voltak, hol nincsenek? - Sziszi néni, és Demkó bácsi ellenükre is védőernyőt tartott fölénk, ha megbüntetésünk árán, de akkor is.

Attilát a három nap alatt minden szünetben meglátogattuk Kufsteinban. Nem volt nehéz, mert az osztályunkkal szomszédos terem volt a könyvtár, amit ő a szünetekben sem hagyhatott el, és ahol a tanítási idő alatt a megalázás szimbólumává vált papucsban kellett tartózkodnia. Mi pedig, néhányan komolyan vettük a könyvtári Kufsteint: uzsonnával tápláltuk a raboskodót, majd a vécében elszívtuk a nagyszüneti bagót.

*

Kovács Attila (akkor még nem Ara-Kovács, még nem az Ellenpontok című szamizdat újság alapítója) akkor már Konrádot, Eörsit, Lukácsot, Heideggert, Nietzschét, Kirkegaardot olvas mindenféle nyelveken Konrád Látogatóját tőle kapom olvasásra, aztán nálam marad. Otthon zongorájuk is van.