De mit is jelent ez az iskola számára? Nekik csak részben jelent bármit is, mert a hangsúly a bentlakásos diákokon van. Ez a hagyomány több mint 30 éve nyomon követi az iskola életét, és a bentlakók, mint szorgos méhecskék szervezkednek minden év májusában.

A Csörömp ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a bentlakásos 12.es osztály diákjait családiasabb módon elbúcsúztassuk.Hiszen a bentlakásban lévő diákok a szobatársakkal együtt töltik a napjuk egy jó idejét. Így nem csoda, hogy szoros barátságok vagy akár szerelmek is kialakulnak. Mint egy család igazítják a kicsik útját, és megtanítják őket arra, hogyan éljenek jól egy "idegenekből" kialakított közösségben.

Csörömpkor mindenki legjobb énjét előkapva áll neki a szervezkedésnek. Minden évfolyamnak megvan a teendője. A kommunikáció és a csapatmunka elengedhetetlen ebben az esetben.

A kilencedikeseket éri az a megtiszteltetés, hogy kidíszíthetik a dísztermet, ahol maga az ünnepség van, és az odáig vezető utat a bentlakás ajtajától. Illetve taps és sípszó kíséretével állnak sorfalat. A tizedikesek lelkesen készítik a plakátokat, amire a 12.esektől kérnek képeket. Az aktuális évfolyamra van bízva, hogy milyen stílusúra tervezik a plakátokat, melyek évek óta ki vannak rakva a bentlakás folyosójára. Illetve ők készítik el a szendvicseket az esti kis bulihoz, ami általában a vacsora után történik, ahol ugyanis az igazgatóságnak, a pedagógusoknak és a nagyobb évfolyamoknak is felszolgálják az ünnepi vacsorát. A tizenegyedikeseknek pedig elő kell rukkolniuk egy kisebb előadással. Meg kell tervezzék a kis batyukat, a búcsúbeszédet, azt, hogy ki melyik végzőst kíséri le, és a Csörömp -videót, amibe a végzősöket az egyik legjellegzetesebb vagy ráillőbb dologgal parodizálják.
Ennek elkészítése igen nagy móka szokott lenni, és azt is jó minden alkalommal látni, ahogy a tizenkettedikesek nevetve nézik végig. Ilyenkor mindannyian megnyugszunk, hogy csak sikerült a legjobb jelenetet kiválasztani, és nem hiába voltunk három évet ’’összezárva’’.

Idén is megrendezésre került a Csörömp, nálunk, az Ady Endre Elméleti Líceumban, május 19-én, pontban délután 5 órától. Amikor is a végzősök a 11.-esekkel egymásba karolva és a 9-10.-esek tapsviharától kísérve leballagtak, miközben énekelték a Gaudeamus igitur-t, Ezután mindenkit a helyére kísértek, és a tizenegyedikes évfolyam felkonferálta az igazgatót, a volt és jelenlegi aligazgatót, illetve a pedagógusainkat, hogy mondjanak pár szót, amivel megnyitják ezt az eseményt. Mindenki nagyon izgatott volt, viszont néhány jó szó elég volt ahhoz, hogy mindenki teljes odaadással, és tökéletes összpontosítással kövesse teendőit.

A búcsúzkodás ugyanis mindig fájó, és legtöbbször könnyekbe torkollik, de ez csak részben igaz, ahogy azt a nevelőnk is megmondta. Hiszen ez a nap csak a végzősöké, az összes szép emlék nekik szól és ugyebár minden kezdet nehéz, éppen ezért is jó, hogy van egy ilyen ünnep, ahol az elmúlt évekre tekintünk vissza. Minden betartott – vagy éppenséggel megszegett- szabály ellenére is, de az évek elteltével, a kis félénk, bátortalan diákokból, felelősségteljes gondolkodású, elszánt akaratú emberekké cseperednek. Akik képesek leküzdeni minden nehézséget, amit eléjük sodor az élet.

A felvezető beszédek után következett a 11.-esek műsora, ami énekekből, versekből, de leginkább a búcsúzásról szólt. Hiszen bármennyi szép emléket is felsoroltunk, mindenki számára ugyanakkor veszteség is elválni egy szeretett szobatárstól, baráttól vagy akár szerelemtől. Mintha legalábbis kitépnének egy darabot a múltból, és a távozásukkal elvinnék azt. Nehéz, nehéz lesz mindenkinek megszokni azt az űrt, amit ez a távozás hagy maga után, hiszen már nem kell elismételgessék azt, hogy “legyen szép napod”, minden alkalommal amikor valaki kilép az ajtón, és nem lesz ki megkérdezze minden este, hogy “jössz fogat mosni?”, mert ez az, ami minket összetartott, bármennyire is zűrös, fárasztó, vagy éppen eseménydús napunk volt, mindig jutott annyi időnk, hogy a nap végén megbeszéljük a történteket. Ez az előadás mindenkiből kihozta, feléberesztette ezeket az emlékeket.

A könnyezés után mindenkire ráfért egy kis vidámság és kacagás, ezért a kis paródia- videó és ennek bakisorozata következett.

A nevetést követően pedig átadtuk a stafétát a végzős diákjainknak, osszák meg ők is gondolataikat, érzelmeiket erről a négy évről. Bár számukra sem volt egy könnyű feladat mindenki könnyes szemét nézni, és ismét felhozni azokat a dolgokat, amiért élmény volt számukra ez a hely. Hála töltötte be szívüket azért is, mert sikerült összehoznunk nekik ezt a csodálatos napot, azért is, mert remek “őrangyalok” , vigyázó, és gondos pedagógusok igazíthatták útjukat. Hiszen csak úgy elrepült ez a négy év, és bár nem kevés szabály volt, amit be kellett tartani, de ezek miatt jutottak el oda, ahol vannak, és ezek betartása segítette őket abban, hogy sikeres emberek legyenek. S bár a szülőktől távol voltak a hétköznapokban, de mindig ott voltak számukra, és minden bentlakó számára a “pedák”, akik ha bármikor szükség volt, a védelmükre keltek, és saját gyermekeikként kezelték annak ellenére, hogy nem mindig voltak a leghálásabb gyerekek.

Mindezek után a kisebbek felé fordultak diákjaink, és egy-egy mondattal átadták a stafétát. Mi pedig egy kis kopjafát adtunk nekik, amin volt egy pár bakancsoska, ami azt jelképezi, hogy ezentúl igyekezzenek  mindent kipipálni a bakancslistájukról. A pedagógusok pedig idézetekkel vagy versbe foglalt gondolatokkal adták át a diplomát azoknak, akik az “éhezők viadalát” átéltek, és a végsőkig bentlakásosak maradtak.

Mindezek után az ünnepséget követően mindenki hivatalos volt a vacsorára, majd azt követően egy kis buli vette kezdetét, még egyszer és utoljára a végzős diákjainkkal.

Őszintél szólva, már belegondolni is ijesztő, hogy már csak egy évünk van hátra, és mire feleszmélünk, már mi ülünk azokban a székekben, minket búcsúztatnak, és mi hagyhatjuk rá a következő évfolyamra a vezetést, hiszen igaz volt, az összes elhangzott “mintha csak tegnap lettem volna kilencedikes”. De az idő múlik, és ez az élet körforgása.

Arisztotelész szavaival zárnám soraim, miszerint “Az elmúlás következtében minden abba tér vissza, amiből származott.”

Horváth Dalma Boróka

Kedves tizenkettedikesek!

Megpróbálnék eltérni a sablonos témától, azaz hogy mennyire fogtok hiányozni, hisz mind értékes tagjai voltatok ennek az iskolának és intrinek, és bár ez valós, és tényleg így van, ez egy picit többről szól.

Napok választanak el attól, hogy egy teljesen új fejezetet kezdjetek. Túl lesztek az érettségin hamarosan, és nem csak az iskolától, az intritől, az osztálytársaitoktól és szobatársaitoktól búcsúztok, hanem a gyerekkorotoktól is. A családi háztól sok esetben, a szülőktől és nagyszülőktől, otthoni barátoktól, és elmúlt életetek legmeghatározóbb 18 évétől. Ez a gondolat kilencedikben és tizedikben vonzó volt, tizenegyedik osztály második felétől picit ijesztő, és most egyenesen rémisztő. Rémisztő, mert most valós. Eddig csak az ötlettel játszottatok a fejetekben, a gondolatot etettétek, hogy vajon milyen lesz, és ennek akkor még nem volt súlya. Ám most az egyik kapu mögöttetek zárul, és nyitódik egy sokkal nagyobb.

Ne féljetek tőle. Ha mégis, remegő kézzel és lábakkal sétáljatok be azon, és tárt karokkal várjátok azt, ami előttetek áll. Muszáj így tennetek, a lehető legnagyobb önbizalommal és felemelt fejjel, mert ez ami vár rátok, ez ijesztő, és nagy, és kiszámíthatatlan, és a legrosszabb az egészben az, hogy ismeretlen.

Egy dolgot tartsatok észben: az élet megy tovább. Mindig lesz új, és mindig lesz más, ez az élet körforgása. Eltelt egy pillanat alatt ez a négy év, a középsuli, és 18, a gyerekkorotok. Néha csodálatos és boldogsággal teli, de néha kegyetlen és nehéz – ennek ellenére ti még mindig itt vagytok, még mindig toljátok a szekeret, lehet, hogy könnyek között vagy futva, de nem adtátok fel. Hadd ismételjem magam: bármi lesz, bárhogyan sikerül az érettségi, bárhogyan illeszkedtek be az ismeretlen városokba és egyetemi közösségekbe, az élet megy tovább. Engedjétek, hogy menjen, aminek mennie kell, és ha olyan helyzetben találjátok magatokat, hogy ha lehet picit még, csak egy nagyon picit még magatokhoz szorítanátok, tegyétek – mert ezekért éri meg élni.

A tizenegyedik, tizedik és kilencedik osztály reméli, hogy mi is ezek közé a pillanatok és emberek közé tartozunk. És ha már csak pár nap van addig, míg magatokhoz tudjátok szorítani ezeket a velünk megélt pillanatokat és minket, egy apró helyet szorítsatok nekünk a szívetekben: a szobatársaitoknak, Moldován tanár úrnak és Gyöngyi néninek, szeretett Ildikó néninknek, aki most épp mosolyogva néz le rátok, az intrinek (még ha néha jönne a késztetés, hogy mihamarabb felejtsétek el), az iskolának, az osztálytársaitoknak, az itt megélt szép emlékeknek, de a rosszaknak is, és még sorolhatnám. Csak egy apró helyet kérünk, és okkal: az élet megy tovább, és most szó szerint ti is. Új helyekre mentek, új városokba és iskolákba, egyetemekre, ahol új embereket fogtok megismerni, és mi a háttérbe szorulunk, de ez így van rendjén.

De hiába mondjuk, hogy ez így van rendjén, ha most megszakadó szívvel és könnyek közt búcsúzunk tőletek. Sok sikert az érettségire, az egyetemi felvételikre és mindenkinek ahhoz, amire a szíve húzza.

Ne feledjétek, mi mindig várunk vissza.

Kovács Ivett